Sipos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914 - Várostörténeti tanulmányok 3. (Budapest, 1996)

IV. Környezetalakítás és szolgáltatások - 4. Szociálpolitika és kultúra

ügyet évekre elodázta. A munkanélküliség elleni biztosítás ötletével viszont először emelkedett a várospolitikában hivatalos szintre egy biztosítási elven működő, a jótékonykodás kereteit meghaladó modern szociális ellátórendszer gondolata. Időközben a századforduló dekonjunktúrájának munkanélküliségi hulláma nagy próbatételnek tette ki a szegénygondozás hagyományos szervezetét. Immár nehezen lehetett fenntartani azt a felfogást, hogy aki dolgozni akar és tud, az nem szorul a „köz" segítségére, de ez sem vezetett intézményes újításokhoz. A munkanélküliek segélyezése a könyöradományok osztogatásának jellegével bíró szegénysegélyezés formái között történt. Közmunkák elrendelésén, a rögtöni segélyek és a népkonyhai étkeztetés bizonyos mennyiségi növelésén kívül a legjelentősebb lépés az volt, hogy a közgyűlés a „köznyomor enyhítésére" 1902 decemberében 200 ezer koronát szavazott meg a szűkölködők közötti egyszeri felosztásra.

461 1905 júniusában a közgyűlés jóváhagyta az 1875. évit felváltó új szegényügyi szabályrendeletet. Az új statútum bizonyos elmozdulást jelez attól a korábbi szemlélettől, amelynek értelmében a városigazgatásnak általában csak a munkaképtelenek elemi szintű létfenntartásának biztosítása terén van bizonyos felelőssége. Kimondja, hogy a főváros közsegélyben részesíti „az önhibájukon kívül nyomorban sínlődő és a segélyezésre érdemes szegényeket", továbbá, hogy a „közsegély és a társadalom által adott gyámolítás nemcsak a létfenntartáshoz, hanem a gyermekek tanításához és rendes felneveléséhez, valamint a szegényebb néposztály tisztességes szellemi szórakozásához szükséges eszközök nyújtására is kiterjed." A támogatás formáit a korábbinál differenciáltabban állapította meg, ugyanakkor a pénzbeli segélyezés körét igyekezett a lehető legszűkebbre vonni. Munkaképes, de elhelyezkedni nem tudó személyek számára legfeljebb alkalmi segélyezést tett lehetővé, a hangsúlyt azonban a mihamarabbi munkába állást elősegíteni hivatott természetbeni juttatásokra és ezzel összefüggésben az „individuális kezelésre" helyezte. Lehetővé tette a nem budapesti illetőségűek segélyezését is, azzal a kitétellel, hogy az illetékességi község tartozik a költségeket a fővárosnak megtéríteni. Mindezen újítások nem jelentették sem az alanyi jogosultság elvének 460 FK. 1904. január 15. 89-94.; a millenniumi alapítvány felhasználása körüli vitára, valamint a munkanélküli-biztosítással kapcsolatos első elképzelésekre ld. még Melinz-Zimmermann, 1991. 65-75. 461 Melinz - Zimmermann, 1991. 56-60. 462 BFL Közgy. jkv. 944/1905. 243