Szőcs Sebestyén: A városi kérdés az 1832-36. évi országgyűlésen - Várostörténeti tanulmányok 2. (Budapest, 1996)

A városok országgyűlési szavazatjogáról

tok számlálását „senkire" sem bízza, annál is kevésbé, mert „akik regalisok által az országgyűlésére hivattatnak, azoknak a törvény voksot is ad". Ennek a kijelentésnek a szellemében kívánt december 27-én is eljárni, a többség tiltakozása miatt azonban a városi szavazatok beszámításától eltekintett, s ilyen kísérletre már nem is került sor az országgyűlésen. A városok szavazatának kérdése egyébként az 1825. december 10-i kerületi ülésen is szóba került, s az ekkor lezajlott éles vita ugyancsak határozottan megmutatta, hogy a nemesi rend képviselői a legmerevebben elzárkóznak a városi deputátusok követeléseinek teljesítése elől. A fentebb ismertetett események alapján is megkérdőjelezhető Takáts Sándornak „A városi követek küzdelme személyes szavazati jogért az 1825-1848. évi országgyűléseken" című tanulmányának megállapítása, hogy „a rendek a szabad királyi városok jogát a személyes szavazati joghoz mindig elismerték. Azonban előbb rendezni óhajtották mind az országgyűlést, mind a megyéket és királyi városokat". Megállapításának első fele még elvileg sem igaz. Az általa említett intézmények reformjának terve valóban jó ideje „napirenden" volt, s az 1825-27. évi diétán már csak amiatt is függőben hagyhatták a szavazatjoggal kapcsolatos problémák érdemi tárgyalását, mivel az országgyűlés által kiküldött regnicolaris deputációnak ezekkel a kérdésekkel is foglalkoznia kellett. A tervezett rendezésre azonban az elkövetkező két évtizedben nem került sor. Az addigi voksolási gyakorlatnak Szőgyény, illetve Majláth által történt megbolygatása messzemenően hozzájárult ahhoz, hogy a hátralévő rendi országgyűléseken meggyökeresedett az a szokás, hogy a megyék és a szabad kerületek szavazatait külön-külön számították, míg a városok és káptalanok voksait votum curiatimként vették figyelembe. 29