Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 12. (Budapest, 2017)
Bányavárosok - Glück László: Só és társadalom: az öt máramarosi város esete
GLÜCK LÁSZLÓ SÓ ÉS TÁRSADALOM: AZ ÖT MÁRAMAROSI VÁROS ESETE A történeti köztudat Máramaros megyét elsősorban a „máramarosi koronavárosok” néven ismert településcsoport, valamint a vidék sóbányászata alapján tartja számon. A városok megtelepülésében és városi státusuk kialakulásában gyakran hangsúlyozzák a sóbányszat szerepét. Ezt a forrásokkal csak közvetetten megfogható kérdést ezúttal mellőzve az alábbiakban arról lesz szó, hogy a közeli sóbányászatnak milyen hatásai mutathatóak ki az öt város (Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező és Sziget) kialakult társadalmában. Ennek során arra törekszem, hogy az elemzés alapvetően az írásos forrásokkal közvetlenül megválaszolható kérdésekre korlátozódjon, illetve hogy a szóban forgó társadalmi hatásokat - ahol lehet - valamilyen módon mennyiségileg is jellemezzem. A témát a 17. század elejéig terjedően vizsgálom, a 17-18. században ugyanis az öt város társadalmában gyökeres átalakulások történtek, amelyek a sóbányászattal való összefüggést is alapvetően érintették.1 A só és a városok közötti összefüggés megértéséhez előzőleg röviden ki kell térni magára a máramarosi sógazdálkodásra. A bányatelepek elhelyezkedése a 14-15. században nem tisztázható pontosan, de az bizonyosnak látszik, hogy a legjelentősebb aknák Huszton, Técsőn és Rónaszéken voltak, vagyis a háromból kettő az öt város valamelyikében, Rónaszék pedig Szigettől nem mesz- sze délkeletre. A jelek szerint Rónaszék a 15. század második felétől háttérbe szorította a másik két bányahelyet, majd a Jagelló-kortól már csak itt folyt bányászat egészen a 18. századig. A sóbányászat - az ércbányászattal ellentétben - nagyüzemi keretek között folyt, egy-egy akna művelésbe vétele alkalmazottak és napszámosok sokaságának munkáját igényelte. A máramarosi bányák kezdettől többnyire királyi tulajdonban voltak, 1435 körül azonban a huszti vár birtokszervezetébe olvasztották őket, innentől kezdve a vár mindenkori ura egyben a bányákat is birtokolta. A bányabirtokos vagy bérlő2 gazdálkodása nem korlátozódott csupán a bányászatra, hanem kiterjedhetett a só kereskedelmére is. A hazai sóbányászatban gyakorlatilag kezdettől fogva széles körű elosztóhálózatot tartott fenn a bányákat birtokló uralkodó: a só nagy részét (amit a bányahelyen nem adtak el) bérben, szárazon és vízen szállították az ország különböző 1 Ezekre lásd Glück 2013. passim. 2 A továbbiakban a bányaművelés tényleges haszonélvezőjét bányavállalkozónak nevezem, tekintet nélkül arra, hogy tulajdonos vagy bérlő volt. Urbs. magyar várostörténeti évkönyv XII. 2017. 127-142. p.
