Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 12. (Budapest, 2017)
Recenziók
400 Recenziók István Pal Adam Budapest Building Managers and the Holocaust in Hungary. London, 2016. Palgrave Macmillan. 204 p. Évtizedekkel ezelőtt egyik tanulmányomban azt írtam, hogy a nyilas rendszert talán lehetne a házmesterek és viceházmesterek rémuralmának is nevezni. Miután elolvastam a fiatal történész, Adám István Pál első könyvét, és átnéztem műve fő forrásbázisát, a házmesterek igazoló bizottságának 31 doboznyi anyagát, be kellett látnom, hogy tévedtem. A nemzetközi holokauszt szakirodalomban viszonylag ritkán jelent eddig meg magyar vagy külföldi szerzőnek magyar holokauszt-témájú monográfiája, ezért is vettem nagy örömmel kezembe Ádám karcsú könyvét. Első pillantásra úgy tűnt, hogy érdekes, fontos témát választott, amikor a budapesti házmestereknek a holokausztban játszott szerepét állította vizsgálódása fókuszába. A hagyományos holokauszt-szakiro- dalom elsősorban az elkövetőkre, a tettesekre és az áldozatokra, utóbbiak szenvedéseire, és ha ez lehetséges volt, ellenállásuk vagy kollaborációjuk különféle formáira koncentrált. Csak az elmúlt években kezdett a figyelem a „kívülállókra” irányulni, vagyis azokra a nem-zsidókra, akik közvetlenül nem voltak érintettek a holokausztban. Adám bevezető fejezetében bemutatja a házmestereknek Budapest (és természetesen más magyar városok) nagy bérházaiban betöltött szerepét, és fontos megállapításokat tesz a fővárosi házmesterek holokauszt előtti szerepével kapcsolatban is. Feltárta ezeknek az embereknek társadalmi hátterét, származását. Kutatási eredményei szerint zömük vidékről jött fel a fővárosba, viszonylag alacsony volt a műveltségi szintjük, ám gyerekeiket többségük tovább akarta taníttatni. Ugyanakkor jó lett volna, ha a szerző, amikor egy-egy házmesterről ír, közli, hogy hol dolgozott az illető. Nem mindegy, hogy egy elegáns belvárosi, vagy szegény munkás kerületben. Mint megtudjuk, a házmester-foglalkozás „borravalós” állás volt, hiszen a bérlőknek nem volt kapu- és liftkulcsuk. A házmesterek, ha udvariasak voltak, és az esti kapuzárás, valamint a kora reggeli kapunyitás közötti időszakban a csengetésre gyorsan előkerültek, rendben tartották a házat, és segítettek, ha tudtak a lakásokban előforduló apróbb-nagyobb hibák elhárításában, számíthattak a módosabb bérlők hálájára. A házmesterek vezették a lakónyilvántartó-könyveket, amelyekbe az állandó, tartós bérlők és az ideiglenes beköltözők legfontosabb adatait (életkor, munkahely), 1938 után a vallásukat is bejegyezték. Földszinti lakásukból vagy az udvarról a gangos, körfolyosós bérházakban napközben is ellenőrizni tudták, hogy kik és mikor, kivel jöttek be vagy távoztak a „házukból”. Lugosi András kutatásai alapján tudjuk, hogy az úgynevezett „fajgyalázási” ügyekben, vagyis akkor, ha tisztességes, tehát nem prostituált keresztény nővel létesített zsidó férfi szexuális kapcsolatot, a feljelentők többsége házmester volt. Az alapvető kérdés, amelynek megválaszolásával adós marad a szerző az, hogy mire használták, használhatták-e egyáltalán a rendelkezésükre álló információkat 1944. március 19., a német megszállás után? 1944 júniusában, ellentétben Adám állításával, nem a házmesterek döntötték el, hogy mely házakra tesznek hatágú sárga csillagot, és Urbs. magyar várostörténeti évkönyv XII. 2017.400-404. p.
