Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 10-11. (Budapest, 2017)
Városok és természeti erőforrások. Válogatás az V. Magyar Várostörténeti Konferencián (Budapest Főváros Levéltára, 2015. november 18-19.) elhangzott előadásokból - Pinke Zsolt - Pósa Patrícia - Mravcsik Zoltán - F. Romhányi Beatrix - Gyulai Ferenc: A hajdúsági várostérség agroökológiai adottságai
256 Városok és természeti erőforrások figyelhető továbbá, hogy a viz borította térszínek és a szántók közötti sávban a legelők pufferzóna-szerüen keretezik a vízmentes térszíneket (3. ábra). Ez a zonalitás az egyes térszínek vízhatásához alkalmazkodó táj- és földhasználattal állt összefüggésben. Következtetésünk szerint a földhasználatnak a domborzati és hidrológiai adottságokhoz illeszkedő struktúrája indokolja azt, hogy az árvizek korabeli kártételei között többnyire a kaszálókban és nem a szántóföldeken esett károkat említették.42 Az újkori térkép alapján rekonstruált rendszerbe illeszkedik a középkori forrásokban fennmaradt szántók területi eloszlása is. Talán az sem véletlen, hogy a legnagyobb kiterjedésű középkori szántó Debrecen és (Balmaz)Újváros között bukkan fel, ahol a 18. század végén is egybefüggő szántóföldi övezet képe bontakozott ki (3. ábra).43 Abban az esetben, ha a fent idézett dokumentumban a középkorban gyakori királyi holdról van szó, úgy a 2000 hold közel 4000 magyar hold (1200 öles) szántót és rétet jelez, ami nagyon jelentős erőforrást jelentett a korban. Az 1720. évi összeírás adatait figyelembe véve vizsgált területünkön a 18. század első felében is csak kevés település rendelkezhetett ekkora termőfölddel (6. táblázat). Vizsgálataink során arra a kérdésre is választ kerestünk, hogy milyen belső arányai mutatkoznak a földhasználatnak a modernizációt megelőző évszázadokban. A földhasználatok területi arányainak középkori rekonstrukciójára írott forrásaink kevéssé alkalmasak, azonban az archeobotanikai anyag vallatásával több szempontból is érdekes eredményhez jutottunk. Egyrészt jelentős különbségek figyelhetők meg a vizsgált korszakok fajhasználatában. Egyértelműnek tűnik a kultúrfajok diverzitásának csökkenése az Árpád-korhoz képest (5. táblázat). Például az Árpád-korban még szórványosan előforduló ősi pelyvás búzák (alakor, tőnké és tönköly) a késő középkorra végképp eltűntek. Szembetűnő a hűvös és nedves klimatikus feltételeket kedvelő rozs késő középkori térnyerése, ami a gazdálkodás klimatikus feltételeinek akár radikális változására is utalhat, azonban e kérdés tisztázása nem képezi a jelen vizsgálat tárgyát. Az árpát szinte bizonyosan nem önállóan, hanem a búzával együtt (abajdoc, triticummixtum) termesztették. Az árpafélék közül a többsoros pelyvás árpa a késő középkorra egyeduralkodóvá vált, míg a kétsoros pelyvás árpa és a csupaszárpa-taxonok szinte eltűntek a gazdálkodásból. Mindez egy letisztuló, a korábbinál hatékonyabb, a környezeti változásokhoz alkalmazkodó és egységes növénytermesztési kultúra késő Árpád-kori és késő középkori megszilárdulására utal. 42 Dávid 1957. 147, 149. p; Bellon 1996. 43 Lásd 35. lábjegyzet.
