„A nagy válságtól” „a rendszerváltásig” - Szöveggyűjtemény Budapest történetének tanulmányozásához 2. 1930-1990 (Budapest, 2000)

VII. fejezet AZ „ÚJRA CSENDES" BUDAPESTTŐL A „LEGVIDÁMABB BARAKK" FŐVÁROSÁIG - Solt Ottilia „Kész a leltár". Egy budapesti kerület alacsony jövedelmű munkáscsaládjai (1975)

A „leltározott" gyerekeknél egyetlenegy újonnan kapott hálóruhát sem találtunk, viszont soknak egyáltalán nincs hálóruhája, nappali alsónemű]ében alszik. Teljesen általános, hogy egy gyereknek egyszerre csak egy pár jó cipője legyen. A gyerekek háromnegyed része szomszédoktól, rokonoktól kapott, testvérektől levetett vagy „kéz alatt" vásárolt ócska kabátban jár. Mindössze egynegyedük kapott egy, két vagy három évvel ezelőtt új kabátot. A háromnegyed rész előtt—és ez elsősorban a többgyerekes családokban élőket jelenti — úgyszólván ismeretlen, hogy költségesebb ruhadarabot, megfelelő méretben, ízlésük szerint, üzletben vásároljanak, újonnan. Ez a szegénység különösen a 12 éves kor körül válik nyomasztóvá. Ebben az életkorban válik fontossá a gyerekeknek a jólöltözöttség, de minél nagyobbak, annál többe kerül az öltöztetésük, annál nagyobb az árkülönbség a szép és a silány ruhanemű között. [...] A közepes jövedelműek tudják követni az életkorral növekvő igényeket, az alacsony jövedelműek egyáltalán nem. Nem csodálkozhatunk azon, és nem ítélhetjük el, hogy a gyerekek ambíciói „egy jó szerelésre" irányulnak. Vágyódásuk arra, hogy saját keresetük legyen, erősebb, mint a távlati célok érdekében hozott áldozatokat ösztönző ambíciók. Ha az iskola, a pedagógusok, a szülők még oly alaposan keltették volna is fel az igényeket kulturáltabb jobb élet, tudás, szellemi és emberi értékek iránt, egy mindig kopott, soha nem jól öltözött, örökké szakadó, bő, szűk, hosszú ruhadarabokkal kínlódó, „rendetlensége" miatt annyiszor megalázott serdülő mégis elsősorban szabadulni akar eddigi helyzetétől. Az iskoláskor, a diákéletmód szétválaszthatatlanul az éhesen végigült órákhoz és a többiek „fölényéhez", saját lemaradásának az élményeihez kapcsolódik. Ezen a talajon kétséges a pedagógiai eredmény. Mind a távolabbi jövő, mind a „mai nap" tekintetében. A nélkülöző gyerekek szégyellik helyzetüket. Saját maguk és mások előtt is igyekeznek leplezni a valóságot. Ezt mutatja a velük készített interjúk szövege. A gyerekek bizonykodnak, hogy mindenük van, ami szükséges, ha kell valami, megkapják szüleiktől, és az öltözködés vagy a kaja különben sem számít. A többiek, a valamivel jobb módúak azonban többnyire könyörtelenül érzékelik és éreztetik a különbséget saját maguk és a náluk sokkal szegényebb gyerekek között. Erről tanúskodnak az interjúknak a rokonszenvi kapcsolatokat magyarázó részei. A rokonszenvet sajnálat kíséri, az elutasítást így indokolják: „semmit nem ad magára", „hogy lehet tréningruhában járni?", „kunyerál". A nélkülöző gyerekek bőségesen adnak okot az elutasításra. Valóságos versenyképtelenségük igen gyakran vált ki 536