„A nagy válságtól” „a rendszerváltásig” - Szöveggyűjtemény Budapest történetének tanulmányozásához 2. 1930-1990 (Budapest, 2000)

II. fejezet METSZETEK „BUDAPEST SZÉKESFŐVÁROS" ÉLETÉBŐL - Szécsi János: A pesti nyomorgyürü (1938 december)

A statisztika szerint a telepi gyerekek száma meghaladja jóval a hétszázat. A megszámlált családoknál nem volt gyermek 120, 1 gyermek van 93, 2 gyermek van 96, 3 gyermek van 55, 5 gyermek van 18,4 gyermek van 31, 6 gyennek van 1, 7 gyermek van 2, 8 gyermek van 1 családban. A szükséglakás-telepen a gyermekek arányszáma feltűnően nagy; az általános gyakorlat szerint ugyanis csak több gyermekes családokat vesznek fel. Ez az intézkedés tökéletesen helyes és igazságos. Az adott helyzetben másként nem lehet intézkedni. Azonban a nyomorgyürüben minden a sakkjátszma sakk-mattja szerint áll már: sehova sem lehet lépni. És ha mégis lépnek — a lépés rossz. Itt is így van: ez az intézkedés jó és szociális; de a sok száz gyerek az elkerített, önmagába zárt proletárfőiskolán minden porcikájában átitatódik a szükséglakás-pszichózissal. Tízéves korukban a közösség számára már elrontott emberek. Sohasem látják gyakorolni a legelemibb erkölcsi elveket — az otthon rontja őket legjobban; lehet, hogy hallják az intő szavakat az iskolában, a templomban. De a gyerek egyszerűen nem érti az értelmüket, mert saját közvetlen környezetében még sohasem látott erkölcsi cselekedetet. Ezért ebben a sűrített nyomorban élő gyereknek istenről, vallásról beszélni, hogy ne lopj, ne hazudj, szüléidet tiszteld, hogy haza, magyarság van — ugyanannyi, mint a született vaktól követelni: értse meg a szín fogalmát. A teoretikus nemzetnevelőknek sokat beszélhetnének a szükségtelepi ifjúság vezetői. Hogyan dobálják nyolc-tízéves gyerekek kővel azokat az egyetemistákat, akik kint dolgoznak közöttük, hogyan ostromolják meg szabályosan azokat a gyerekeket, akik mégis beadják a derekukat, milyen öntudatos, azaz öntudatosan öntudatlan proletár minden második elemista itt. Szükséglakás-telepeinken tízezer gyerek él. A gyerek: kínzó kérdése az egész nyomorgyűrűnek. Az egész életünk értelme, húsz év múlva katonáink, munkásaink, kereskedőink, megszámlálhatatlanul mennek tönkre. Ha másért nem, magában azért kellene megszüntetni a szükséglakás-telepeket, mert azt a húsz-huszonötezer gyereket, akik pár év alatt belekerülnek, egytől egyik, kivétel nélkül tönkreteszik. A nyomorgyűrű többi részén még túl lehet élni valahogyan lelki pusztulás nélkül a válságot. A szükségtelepen nincs kivétel. Proletár pedagógiánk nincs. Szervezetünk, mozgalmunk a proletárgyerekek nevelésére, környezetéből való kiszakítására nincs. Képzett vezetőink ilyen munkára nincsenek. Kinek jut eszébe a proletárgyerekekkel törődni? A szociális segítés nem 168