Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
I. Helytörténeti kutatás a fővárosi kerületekben
erősítése, a szélsőjobboldali szervezetek felhasználása, a politikai szabadságjogok korlátozása stb.), de nagy mértékben élt a hagyományos, a dualista rendszerből örökölt és átmentett formákkal is (parlament, többpárt rendszer, legális szociáldemokrata és polgári liberális ellenzéki mozgalom stb.). Végül, de nem utolsósorban, hozzátartozott az ellenforradalmi rendszer jellegzetességéhez az is, hogy az ellenforradalom hatalma földrajzi értelemben is beszűkült, amennyiben már nem a történeti Magyarországra, hanem csupán a trianoni békeszerződésben megállapított területekre terjedt ki. Ezen az új területen kellett berendezni, s az új viszonyokhoz igazítani az ország egész gazdaságát, kiformálni a függetlenné vált, de Duna-medencei vezetőszerepét elvesztett ország külpolitikáját. Az ellenforradalmi rendszert nemcsak a forradalomellenesség jellemezte, — mivel a forradalom tagadásaként jött létre, s fennmaradása is ennek volt függvénye -, hanem egyben a nacionalizmus, valamint a területi revízió programja. A nemzetközi erőviszonyok alakulása, a magyar uralkodó osztályok politikája azt eredményezte, hogy a rendszer, amely a háború és a levert forradalmak romjaiból született meg, huszonöt esztendő múltán háborúba sodorta az országot. Ez a háború azonban a Horthy-rendszer temetőjévé vált. Az ellenforradalmi rendszer létrejöttét külső hatalmak beavatkozása, fegyveres ereje tette lehetővé, de megdöntéséhez is ilyen erőkre volt szükség. Az 1919 után kialakult helyzetben Budapest sajátos szerepet töltött be. Természetes, hogy a főváros egész élete, egész fejlődése szorosan összekapcsolódott az ország életével és fejlődésével, mégis, sok vonatkozásban nemcsak megőrizte korábbi önálló, egyéni vonását, hanem még meg is erősítette azt. Már a dualizmus időszakában is kitűnt, hogy Budapest fejlődése bizonyos mértékig túlméretezett az ország egészéhez, különösen pedig a hazai városfejlődés általános üteméhez és eredményeihez mérten. A Horthy-korszakban ez a túlméretezettség különösen feltűnővé vált. A történeti Magyarország (Horvát-ország nélküli) 282 000 km2-nyi területéből 93 000km2, 18 milliónyi lakosából 7,6 millió került az új országhatárok közé, vagyis a trianoni Magyarország területe mintegy egyharmaddal, lakóinak száma mintegy felével volt kisebb a réginél. Ezzel szemben Budapest területe, lakosságának száma nemhogy csökkent volna, hanem még növekedett. Az ország lakosságának csaknem egyhetede, mintegy 1 millió ember élt a fővárosban már a korszak elején, s ez a szám szüntelenül nőtt. Gazdasági vonatkozásban Budapest szintén megőrizte vezető szerepét. A fővárosi ipar koncentráltsága következtében a fejlődés itt jobban éreztette hatását, mégha közben egyes vidéki centrumok a korábbinál nagyobb jelentőségre tettek is szert. A budapesti közlekedés, a szállítás koncentráltsága továbbra is megmaradt. Hasonlóképpen vezető szerepet játszott a főváros a kulturális életben, nem is szólva a politikáról, az államhatalomról, amelynek minden fontos központi intézménye, szervezete szintén itt működött. Ezt a kiemelkedő és különleges szerepet nem tudta egészséges módon kiegyensúlyozni, csökkenteni a vidéki városok fejlődése. Az egyenetlenség e téren nemcsak megmaradt, hanem kirívóbbá vált annak következtében, hogy a XX. század derekán bekövetkezett modernizálódás, városiasodás mércéjével mérve a vidéki városok elmaradottsága még jobban kitűnt. A 30-as évek második felében készült felmérés szerint mindössze két városnak — Szegednek 9 65
