Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
I. Helytörténeti kutatás a fővárosi kerületekben
zált — kiépülése, a nagykereskedelmi hálózat nagymérvű koncentrálódása, fejlődésüket megakasztja — pontosabban: annak ütemét tulajdonképpeni természetes mértékére szállítja le. — Megindul viszont a 80—90-es években a kibontakozó hazai ipar fejlődésének megfelelően azoknak a városoknak immár megállíthatatlan fellendülése, amelyekben az iparosodáshoz szükséges előfeltételek és adottságok is megtalálhatók voltak. Az első világháború végére az ipari városok népességszámának növekedési üteme már messze túlhaladja a csupán mezőgazdasági termelésből és kereskedelemből élő, s korszerű gépi nagyiparral nem rendelkező városokét. Baja, Nagykanizsa, Sopron, Szombathely, Győr népességfejlődésének ütemét összehasonlítva, eltéréseikben jellegzetesen megmutatkozik az iparosításnak - mint városfejlesztő tényezőnek - fölénye a mezőgazdasággal és a kereskedelemmel szemben. 2. A fejlődésnek a fentiekben bemutatott általános menetén belül a dualizmus kora hazai városfejlődésének legjellemzőbb és napjainkig is legnagyobb hatással érvényesülő vonása Budapest egészen kivételesen gyors ütemű és hatalmas méretű növekedése. Ez a növekedés — még a főváros helyzeti előnyeit figyelembe véve is — roppant arányú volt, amit az az egy adat is jól illusztrál, hogy amíg 1869-ben Budapest népességszáma az utána következő Szegedét csak négyszer múlta felül, addig 1910-re a két város lakosságának száma között már nyolcszoros volt a különbség. E hallatlanul dinamikus folyamat nemcsak technikai, városépítési problémákat oldott meg, hanem — a rohamosan kialakuló tőkés viszonyok között — az osztályharc rendkívüli kiéleződését is előidézte, megteremtve a főváros munkásmozgalmának alapjait. De ezen kívül azt is jelentette, hogy 1849 és 1918 között közel 700 000 emberrel növekedvén a városi népesség, ténylegesen e két generáció alatt legalább egy millió ember lett városlakóvá. A magyar történelem legnagyobb életmódbeli-kulturális változása volt ez, amelynek hatásához legfeljebb a földművelésre való áttérés okozta változás hasonlítható, ami azonban éppenséggel nem egy helyütt s nem mindössze két generáció alatt zajlott le. S ha hozzávesszük ehhez, hogy az e 70 év alatt városlakóvá lett vidékiek lettek azok, akik saját példájukkal, s annak gyorsan hagyománnyá, normává formálódó erejével a városias életmód és magatartás normáit a budapestivé később váló újabb százezrek számára is megszabták, — e folyamat hatalmas jelentőségét könnyen értékelhetjük. Ám kétségtelen tény, hogy e folyamaton belül a főváros ilyen hatalmas arányú növekedése a hazai városfejlődés egészét már kedvezőtlenül befolyásolta, és hosszú időn át meggátolta a vidék városiasodását, a hagyományos territoriális központok modern középvárosokká való átalakulását. A fejlődés e sajátosságának egyik fő oka az volt, hogy a hazai kapitalizmus az átlagosnál nagyobb mértékben a kereskedelemre — ezen belül főleg a terménykereskedelemre — alapozódva indult útjára, s amikor a már régebben is az ország központjába vezető útvonalakon a vasútvonalak is kiépültek, s így a forgalom hallatlanul kibővült, a főváros olyan piaccá alakult át, amely az összes többit — legalábbis korábbi szerepében — mintegy feleslegessé tette, magábaszívta. A második főok a hagyományos vidéki központoknak olyan, még a feudalizmusból örökölt, viszonylag alacsony fokú gazdasági fejlettsége volt, ami Budapesttel párhuzamos fejlesztésüket a hazai tőke számára nem tette indokolttá, sőt nem egy esetben a fővárosban 50
