Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
I. Helytörténeti kutatás a fővárosi kerületekben
települések életében is: nemcsak a települések gazdasági megerősödésében (piaclehetőség), hanem ezeknek a jobbágyfalvaknak, mezővárosoknak a XVIII. század közepén egyre inkább fokozódó társadalmi mozgásában és — az úrbér-rendezés idején — mozgalmaikban is (Óbuda, Nagytétény, Soroksár). A város élete e szakaszának végén — éppen 1790-ben — Pestet már Magyarország felnövekvő Londonának nevezték. Gazdaságilag és társadalmilag mindenképpen azzá vált ebben az időszakban, s szinte természetes, hogy a nagyszombati egyetemnek 1777-ben Budára, majd Pestre helyezése, a Helytartótanácsnak és a Kamarának II. József korában Budára való helyezése révén már ebben az időszakban megteremtették az alapját annak, hogy a város az ország igazgatási és szellemi központjává is váljék. Az 1790-1848-ig tartó fejlődés jellegét az adja meg, hogy Buda és Pest (de főképp Pest), egyre inkább az ország gazdasági, társadalmi és szellemi központjává vált. A gazdasági fejlődés alapjait már a XVIII. században lerakták. A pesti, de a budai kereskedelem is ezeken az alapokon fejlődött tovább a XIX. század első felében. A város szerepe (az ország legfontosabb, központi piaca) ebben az időszakban méginkább fokozódott. Ennek a folyamatnak adott nagy lendületet ismét egy konjunktúra a napóleoni háborúk idején. A tőkeképződés folyamata — bár a konjunktúra után a fejlődés lendülete rövid időre meglassult — nem állt meg. A város egyre nagyobb mértékben vált az ország kereskedelmi központjává. A pesti vásárok az egyszerű állat- és kirakodó vásárokból — ahol elsősorban a magyar mezőgazdaság termékei cseréltek gazdát - külföldi kereskedők találkozó helyévé fejlődtek, a város pedig az ország táguló központi piacává. A kereskedelemnek adott nagy lendületet a XIX. század első felében a közlekedés forradalma: az 1820-as években megindult a Duna szabályozása; 1831-ben a rendszeres gőzhajózás Bécs és Pest között; 1846-ban pedig a vasúti forgalom, amely sugárirányban kiépülő hálózatával még fokozottabban Pest felé irányította az ország gazdasági vérkeringését. A város ipara — néhány manufaktúrától eltekintve csak céhes iparról van szó — ebben az időszakban nem volt alkalmas és elegendő az igények kielégítésére. Ennek oka egyrészt a céhrendszerből eredő korlátokban, másrészt — és még inkább — a vámrendszer által teremtett bizonytalanságban rejlett. A manufaktúrák megerősödését, szaporodását, s ezen túlmenően a budai és pesti gyáripar kialakulását azonban ennek az időszaknak első felében egyaránt gátolta a bécsi gazdasági politika, a városi céhek féltékenysége és a kereskedelmi tőke óvatossága. A XIX. század második negyedére már — a szabályosabbá, gyorsabbá váló forgalom és a kereskedelmi tőke érdeklődése következtében — mindinkább Pest lett a magyarországi tőkés nagyipar középpontja. A Duna jobbparti részén csak két nagy gyár alakult ebben az időben (az óbudai hajógyár és a budai Ganzöntöde), a gyáralapítások zöme a pesti oldalra esett (hengermalom, cukorfinomító, téglagyárak, szappan-, gyertya-, spódium-, festék-, gyufagyár). A céhes ipar a század közepére alárendelt helyzetbe került a terebélyesedő tőkés iparral szemben, különösen azóta, hogy 1840-ben törvény biztosította a gyáraknak bármilyen szakmunkás szabad alkalmazását. A gyarmati rendszer korlátainak áttörését, a szakképzettség fejlesztését szolgálta - a Kossuth által kezdeményezett - Iparegyesület, a Védegylet, és ezt szolgálták az 1840-es években az iparműkiállítások is. 6 41
