Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
I. Helytörténeti kutatás a fővárosi kerületekben
ban ásatásoknál kerülnek elő. Az egykori pénzek segítenek a régészeti leletek kormeghatározásánál, de önmagukban is forrásértékűek. A külföldi pénzek a kereskedelmi forgalomra engednek pl. következtetni, míg egy ún. kincslelet, — azaz nagyobb mennyiségű elrejtett pénz — kapcsolatba hozható valamilyen történeti eseménnyel, pl. tatárjárás. A feliratos emlékek fajtái között Budapesten elsősorban a sírfeliratoknak van nagyobb jelentőségük. Segítségükkel sok fővárosi polgár, vagy Budán eltemetett előkelő személyiség életére kaphatunk adatokat. Nürnbergi, meisseni, firenzei eredetű polgárok sírkövei maradtak fenn, tanúskodván fővárosunk nemzetközi és főleg kereskedelmi jelentőségéről. Az egykorú történeti emlékek közé kell sorolnunk a részben vagy egészében fennálló középkori épületeket is. Más a helyzet a török hódoltság alatt és után keletkezett írásos emlékekkel, amelyek szintén tartalmazhatnak a középkorra visszamenő forrásokat. A tanúvallatásokról már a szájhagyománnyal kapcsolatban szóltunk. Összeírásokban olvashatunk — főleg 1686 után közvetlenül keletkezettekben — régi, feltehetően középkori falakról. A legfontosabb újkori, de középkori szempontból is jelentős forráscsoport azonban a XVIII-XIX. század eleji térképanyag. A városok belterületét ábrázoló régebbi térképek zömmel azokat a középkori alaprajzi állapotokat tükrözik, amelyek a későbbi építkezések során jórészt már módosultak, de a külterületeken is sok esetben tüntetnek fel olyan romokat, amelyek nyilván középkori falvak, épületek egykori helyét idézik. Megismerkedve a legfontosabb forráscsoportokkal, azok forrásértékével, szólni kellene néhány szót fővárosunk e korszaka történetének feldolgozásáról. Módszertanilag általában a leghelyesebb az ismertből haladni az ismeretlen felé, tehát először a szakirodalmat kell áttanulmányozni, abból megismerni a tudomány jelenlegi álláspontját és azokat a problémákat, amelyek még nincsenek kellőképpen tisztázva. Ezt követően a szakirodalomban található jegyzetanyagban idézett fonásokat átnézve kell kibővíteni tudásunkat. Sokszor már az irodalom puszta elolvasásánál is találunk ellentmondásokat, az idézett források áttanulmányozásánál pedig értelmezési hibákat veszünk észre. A szakirodalom alapos ismeretében kézbe vehetjük az eredeti forrásokat, főleg azokat, amelyeket az irodalom nem idézett. Sajnos, Budapest esetében ez a kutatási módszer nem mindig alkalmazható. Készült ugyan egy feldolgozás, amely a középkori Budapest történetét 1490-ig feldolgozta (Salamon Ferenc munkája; a II—III. k., amely ebből a szempontból szóba kerül 1885-ben jelent meg), ez azonban majdnem teljesen elavult, és amúgy sem tartamazza a peremvárosok történetét. A Felszabadulás után — főleg a három városra vonatkozóan — jelentős új és használható publikációk jelentek meg (bibliográfiáját 1. a Budapest Történetének Bibliográfiájában), ezek azonban szét vannak szórva különféle kiadványokban, így összefoglalásul egyelőre csak a Budapest Története I—II. kötetének fent idézett és még kéziratban lévő része áll a kutatók rendelkezésére. Ebben össze vannak gyűjtve a fővároshoz csatolt területen egykor létezett falvak történetére vonatkozó adatok is. Mit javasolhatunk ezek után a fővárosi kerületek története feldolgozóinak; hogyan haladjanak, ha a kerület középkori történetével foglalkoznak? A fentiek alapján elsősorban azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy nagyon kevés olyan kerületünk van, amelynek a török idők előtti történetét egyáltalán kutathatjuk anélkül, hogy a szomszéd kerülettel ne foglalkoznánk. Ezért ebben a korai korszakban tanácsosabb a táj múltját kutatni, összefogva 37
