Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)

II. A honismeret, helytörténet, helyismeret gyakorlati kérdései

egy adat nem adat! — ugyanazokat a kérdéseket több adatközlőnek is fel kell tennünk, így a hitelességet jobban ellenőrizhetjük, és leírásunk is megbízhatóbb, életszerűbb lesz.

Ha munkáskömyezetben gyűjtünk, akkor célszerű a különböző munkástípusokat sorra venni; olyanokat, akik régi budapestiek, valamint az első és második generációs lakosokat. A munkásság különböző rétegeit kell vizsgálni: alkalmi munkások, segédmunkások, szakmunkások, betanított munkások, s itt is figyelemmel kell lenni a nemzetiségekre, korosztályokra és nemekre. Adatainkat a közvetlen és személyes beszélgetés útján szerezzük. Elmondjuk jövetelünk és munkánk célját és értelmét, s miután ma már a kommunikációs eszközök révén mindenhol hallottak az ilyen gyűjtőmunkáról, nem fogják indokolatlan faggatózásnak érezni kérdéseinket. A beszélgetést észrevétlenül irányítsuk a bennünket érdeklő téma felé. Míg ki nem alakul a személyes bizalom — amely nélkülözhetetlen feltétele a gyűjtőmunkának —, addig gyűjtőfüzetünket se vegyük elő, s a magnetofont se kapcsoljuk be. Alkalmazkodjunk a bizalom megnyerésének céljából az adott családban kialakult hangnemhez, ne mondjunk ellent és ne sértsük meg a kérdezetteket még akkor se, ha mondandójukkal nem értünk egyet. Ha azt tapasztalják adatközlőink, hogy „népnevelni” akarjuk őket, „begombolkoznak”, s akkor adatok híján már állhatunk is odább.

Arra törekedjünk, hogy az adatközlő érdeklődését felkeltsük a bennünket érdeklő témakör irányában, s hagyjunk időt számára, hogy felelevenítse emlékeit. Idős emberek családi körülményeik és élettörténetük elmondása során rendszerint megállnak az I. vagy II. világháborús élményeiknél, s ennek felidézésében kifogyhatatlanok. Ilyenkor kell közbelépni egy-egy témánk felé terelő kérdéssel. Törekedni kell az összefüggő és részletes közlések feljegyzésére — az „igen” és „nem” feleletektől alig leszünk okosabbak.

Mikor elővesszük jegyzetfüzetünket (bekapcsoljuk a magnót), s leülünk az adatközlővel szemben, arra kell gondolnunk, hogy amit most hallani fogunk, azt egy ember, egy egyéniség mondja el nekünk; tehát a történelem a társadalom egy tagján keresztül, az ő szemszögéből megvilágítva tárni elénk. Ezért személye igen fontos, s a gyűjtőnek arra kell törekednie, hogy mindent megtudjon róla, ami megmagyarázhatja előadásának módját, véleményének alakulását. Figyelmesen jegyezzük le élettörténetét, életútjának állomásait.

Szem előtt kell tartanunk, hogy vannak jó elbeszélők, és vannak, akik nem képesek színesen, elevenen előadni azt, ami velük történt. Rövid beszélgetés elég arra, hogy megállapítsuk: ki a jó elbeszélő és ki ad csupán tájékoztató közléseket, amelyek azonban szintén értékesek, mivel másoktól gyűjtött adatok kiegészítésére alkalmasak. Jegyezzünk fel mindent válogatás nélkül szóról szóra. Adatközlőink mindhárom nemzedékétől kérdezzük meg ugyanazokat a kérdéseket, mert minden korosztály — a saját szemszögéből ismertetve az eseményeket — jobban engedi a valóságra következtetni a gyűjtőt.

A gyűjtés folyhat tematikus és monografikus szempontok szerint, illetve a kettő egyesítésével. (Pl. ha valaki egy fővárosi piac kérdését vizsgálja meg, az tematikus munka; ha az összes fővárosi piacot, az tematikus monográfia', ha egy peremkerület teljes képét igyekszik megrajzolni, az monografikus munka.)

Hangsúlyozzuk: bármely témán vagy területen dolgozunk, a komplex módszer kötelező: minden kérdésnél ügyelnünk kell a történelmi alakulásra, területi elterjedtségre, társadalmi meghatározottságra, a kölcsönhatásokra, az egyes osztályok, rétegek, nemzetiségek között.

152