Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
II. A honismeret, helytörténet, helyismeret gyakorlati kérdései
kapitalista fejlődés meggyorsulásának lehetünk szemlélői. A kapitalizálódásnak s vele egyidejűleg a város magyarosodásának társadalmi bázisát a magyar parasztság megyén kívül maradt tagjainak a szülőhelyükről való menekülése jelentette, akik — mint egy nagy gyűjtőmedencébe - Pest-Budára s az iparilag fejlettebb városok felé sodródtak. Ezekben az új városi polgárságnak csak a magja volt a régi, fő tömegét a mezőgazdasági népfelesleg adta, amely e belső vándorlási folyamatban (migráció) a régi helységek közül azokba áramlott, ahol fellendült a kereskedelem és az ipar. A bontakozó gyáripar a maga munkaerő-szükségletét kevéssé fedezhette a céhlegények köréből. Szerepet játszott ebben egyfelől szaktudásuk kézműipari alapozottsága, másfelől az önállóság mélyen beléjük ivódott vágya is. A nagyüzemek többsége új, külföldről származó gépeihez kénytelen volt a szakmunkások zömét is külföldről toborozni. A külföldi érdekeltségű tőkések vállalataik élére zömében külföldi tisztvitelői kart és szakmunkásgárdát állítottak. A fejlődés során az épülő új gyárak és ipartelepek hatalmas munkássereget szippantottak magukhoz, amelyek a magyar vidék kimeríthetetlen munkaerő-tartalékaiból töltődtek fel. A múlt század 70-es éveitől kezdve megkezdték a Pest környék parcellázását, s a századfordulóra kialakultak Budapest peremvárosai, községei. A munkástömegek, ha munkát találtak is a fővárosban, megfelelő és megfizethető emberi lakóhelyet aligha. A város környéki parcellázásokon szerezhettek olcsó házhelyet maguknak a vidékről feláramlók, s ezekből alakult ki fővárosunk munkásosztálya. Szinte amerikai tempójú fejlődés következett be a peremterületek népességszaporulatában, amikor megoldódtak a fővárossal kapcsolatos közlekedési nehézségek: munkakezdés előtt a bejárók tízezrei lepték el a tömegközlekedési eszközöket. Fő jellemzője ennek a korszaknak, hogy a város környéki jelentéktelen agrártelepek ipari elővárosokká fejlődtek. A századfordulóra — főként a tömeges bevándorlás hatására — Budapest már nemzetiségileg és nyelvileg is homogén magyar várossá alakul. 1920-1950 Budapest bevándorlási nyeresége 1869—1950 között mintegy 3/4 millió. A századfordulótól a bevándorlás átcsap az elővárosokra is. A bevándorlásban azonban mindvégig a magyarok vezetnek — főleg Pesten —, hiszen a város környéke elsősorban magyar nemzetiségű. Az időben és fejlődésben előrehaladva, átalakul a város nemzetiségi képe is. Ennek során természetesen végbement egy asszimilálódási folyamat is. Egyes szerzők szerint a századfordulóra, majd inkább a 20-as évekre Budapest homogén magyar várossá alakul. A statisztika szerint 1890-ben 67,1%, 1900-ban 79,6%, 1910-ben 85,9%, 1920-ban 90,2%, 1930-ban 94,3% a főváros magyar anyanyelvű lakóinak száma. Ebben a periódusban egyrészt: a trianoni szerződés (1920) folytán egyharmadára lecsökkent magyar államterületen a város jelentősége minden szempontból még tovább nő, s ipari fejlődése még nagyobb lendületet vesz; másrészt pedig (főként a felszabadulás, 1945 után) az elővárosokban is továbbfejlődő igen jelentős nagyipar révén az elővárosok és a főváros kapcsolatai minden vonatkozásban rendkívül szorosakká válnak. A fejlődés végpontján — 1950-ben — létrejött Nagy-Budapest. 143
