Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
II. A honismeret, helytörténet, helyismeret gyakorlati kérdései
Száz esztendővel ezelőtt az volt az óhaj, hogy tudjuk, hol, merre vannak műemlékeink. Száz esztendővel ezelőtt azonban műemlék alatt legföljebb középkori épületet, romot értettek. És ma? Ma azt mondjuk, hogy minden kor művészetének joga van a műemlék megtisztelő címére. Láttuk az értékes, jeles műemlékek pusztulását a kapitalizálódás során. Ezt a pusztulást rettenetes képekkel tetézte az esztelen háború (budapesti vonatkozásban egyenesen elképesztő eredménnyel!), de az új városrendezések is követeltek műemléki áldozatokat, akárcsak a fejlődés maga. Nem mondjuk azt, hogy esetleg gondosabb, áttekintőbb tervezéssel nem lehetett volna csökkenteni az áldozatok számát. A szemlélet változása ugyan nagymértékben megemelte a műemlékek számát, de ehhez hozzájárult még valami. Néhány esztendővel ezelőtt leszállították a műemlékek korhatárát, mondván, hogy az 1950 előtt létesült épületek tarthatnak számot műemléki rangra. Ma általában az építéstől eltelt félszázad adhatja meg a műemléki rangot. A műemlékké válás az idő múlásának függvénye és éppen ezért nem lehet az emberi alkotó tevékenység emlékeinek megőrzését lezárt határok közé szorítani. Az elmondottak általában a köztéri szobrokra is állnak. 1960-at írtak, amikor egy tavaszi hajnalon belopták az első pestbudai emlékszobrot - Berzsenyi Dániel szép ércfejét — a Nemzeti Múzeum kertjének rügyező fái alá. Minden művészi alkotás - épület, ötvöstárgy és a szobor is - névjegy, sőt vallomás, illetve kettős vallomás: a kor szava korához és a kor szava koráról. Az elmúlt száz esztendőben jórészt meglehetősen sekélyes alkotások kerültek ki az utcákra, terekre. így igaz! De joggal feltételezhetjük, hogy már Zsigmond király sem fukarkodott Budán, székvárosában szobrokkal. Azt is tudjuk, hogy nem ő volt az első, aki Budát szobrokkal díszítette. Az egykor „királyi kápolna” címet viselő Nagyboldogasszonytemplomból gyönyörű hétszázados töredékeink maradtak fenn. Könyvet lehetne, sőt kellene írni az 1541 előtti budai szobrokról. 1541-től 1686-ig, a 145 éves török uralom idején — részben vallási fanatizmusból, részben gazdasági meggondolásból —, ágyufémnek hassználták a bronzot. Minden budai képzőművészeti alkotásnak — legyen az fa, kő avagy bronzszobor, díszkút vagy síremlék — pusztulnia kellett. S amíg Budán elenyészett 300 esztendő magas fokú, Itáliával vetekedő művészete, addig ott Sansevino, Benvenuto Cellini, Lorenzo Bernini és a többi nagy művésze a vésőnek — zavartalanul alkothatott tovább ... 1686 után? A székváros Bécs, Pozsony a főváros címével tetszeleg. Buda, Pest, Óbuda három szegény kisváros. Egyiküknek sincs pompakedvelő püspöke, sem hercege, sem senki mecénása. Hát csoda, ha a provinciális barokk művészet — sőt sokszor csak a népies barokk — jut osztályrészül? Nagytéténynek, Soroksárnak bőkezűbb mecénás jutott. És ezért drága nekünk a középkor minden morzsája, ezért drága nekünk Horger Antal, Boba Károly, Carle Adami, és a számtalan névtelen minden botladozó, dadogó, de szíwel-lélekkel teremtett alkotása ... Időzzünk el egy kicsit a budapesti barokk szobroknál. Bécsnek, Prágának, Pozsonynak, Kassának is különb emlékei vannak. Mint mondottuk, a városokban nem volt uralkodói székhely, a II. Józseftől Budára telepített kormányhivatalok vezetői is Bécs felé kacsintgattak. A három várost csak polgárai építik és — úgy, ahogy — szépítik. Szépíti városait a polgárság a maga szerény igényével és a szerény anyagi erejével. 18 137
