Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)

I. Helytörténeti kutatás a fővárosi kerületekben

csupán az elmúlt évtizedek régészeti feltárásainak eredményeit ismerteti — bár meg kell jegyeznünk, keresztmetszetét adja a fontosabb őskori periódusok leletanyagának.

Az érdi őskőkori település exotikusnak ható kőszerszámai, a hasonló korú csillaghegyi telepmaradványok, a békásmegyeri újkőkori kerámia nyitják a bemutatót.

Az érdi ősember sok tízezer éves telephelyén az elmúlt években végeztek nagyszabású régészeti feltárásokat, s ennek eredményei alapján nyílt lehetőség arra, hogy lényegesen korábbi időre helyezzük a főváros térségében az ember megtelepedésének kezdetét, amint ezt korábban gondolták. A település tűzhelyei körül melegedő őskőkori vadászok életmódjának számos sajátosságát sikerült az itt előkerült, különféle leletek segítségével rekonstruálni, s feltehetően nem sokban különbözött ettől a csillaghegyi település lakóinak élete sem. (Az őskőkor az emberi civilizáció történetének legrégibb, s egyben leghosszabb ideig tartó szakasza. Az ősember fegyvereit, szerszámait kőből, pattintgató technikával gyártotta, s erre utal a korszak megnevezése.)

A Dunapart békásmegyeri szakaszán kerültek elő azok a leletek, amelyek a neolitikus (újkőkori) anyagokat bemutató vitrin üvegfala mögött láthatók (i. e. III. évezred). Ezek már alapvetően változott helyzetről tudósítanak minket, s e változások — éppen úgy, mint Ázsiában, Európában másutt —, a főváros területén is bekövetkeztek. Az újkőkor folyamán a gazdasági élet alapja már nem a zsákmányoló (vadászó, gyűjtögető) életmód, hanem a mezőgazdasági munka, a földművelés és állattenyésztés, egyszóval a termelő gazdálkodás. Az új gazdasági ágazatokkal együtt megjelennek a régészet tudománya számára oly fontos égetett agyagedények. Az újkőkor eszköznyersanyaga továbbra is a kő, amelyet újabb technikai eljárásokkal, csiszolással és fúrással munkáltak meg. A korszak az időszámítás előtti hetedik évezredtől a harmadik évezred derekáig tartott. Ezekből következtethetünk egy-egy népcsoport régészeti kultúrájának jellegére, önállóságára, más csoportokkal való kapcsolatára, időrendi helyzetére stb. Az edények felületén jelentkező díszítésmód pedig az illető népesség művészeti ízlésébe is betekintést enged. A kultúra megjelölés ebben az esetben nem azonos a ma használatos fogalommal. A régészeti kultúra sokkal többet jelent ennél; valamilyen népcsoport használati tárgyainak összességét, művészetét, vallását, települési, temetkezési szokásait stb.; általában minden olyan megnyilvánulását, amelyre vonatkozóan az utókor adatokat szerezhet.

A kiállítás legízlésesebb tárlója kétségtelenül bronzkort bevezető ún. harangedény kultúra leleteit tartalmazza (ie. II. évezred eleje). A harangformára emlékeztető edényeiről elnevezett kultúra népe hosszú vándorlása során Spanyolország területéről jutott el a főváros körzetébe, s itt csoportosultak legfontosabb magyarországi lelőhelyei. A gazdagon díszített, hallatlan finomságú edények legszebb példányai a vári kiállítás vitrinjében láthatók, természetesen a kultúra más, jellegzetes leleteivel egyetemben.

A bemutató gerincét a Csillaghegyen, a Vöröshadsereg úton feltárás alatt álló temető leletei adják. A korabronzkori és az urnasíros kultúra körébe tartozó sírok mellékleteiből kapunk itt ízelítőt. A nagyrévi kultúra használati tárgyai, a váli kultúra ide temetkező csoportjának varázsló sírjaiból származó egyedülálló leletek, a csizmaedények és bronzveretes urnák egyaránt meghökkentik a ritkaságokat kedvelő múzeumlátogatót, a szakembert és a helytörténet kutatóját. A harangedény műveltségből kibontakozó nagyrévi kultúra már a

12