Gárdonyi Albert (szerk.): A főváros egyesítésére vonatkozó okmányok gyűjteménye (Budapest, 1913)
X fog megindulni az életnek azon munkája, mely megszoktatja a két város polgárait, hogy egymást ugyanazon község tagjainak tekintsék. A budai bizottmányban megoszlottak a vélemények. A bizottmány két tagja, Alkér és Pleskott, elfogadták az egyesítést azon reményben, hogy a fővárosok belkormányzatában a törvény célozta központosítás nem fog keresztül vitetni, különösen a vagyon és a jövedelmek hovafordításának kérdései igazságosan és méltányosan fognak megoldatni. Megvannak azonban győződve, hogy az egyesítésnél csakis Buda hoz áldozatot, mert nemcsak fővárosi címét, hanem municipalis önállóságát is el fogja veszíteni, mely Pestnek szellemi és anyagi túlsúlyánál fogva mindig biztosítva marad. Határozottan az egyesítés ellen nyilatkoztak Andaházy és Gombár, mert ha kereskedés tekintetében Buda Pesttel versenyezni kíván, a pesti és budai polgárok érdekei egyenes ellentétbe jönnek egymással. Mindaddig továbbá, míg Budát Pesttel csak egy hid köti össze, míg ezen a hídon is vámot fizetni kell, tényleges egyesítésről úgy sem lehet szó. Az egyesítés végül csak ott lehetséges, hol közakarattal és közmegállapodással jön létre a vagyoni állapot rendezése, ami Budán és Pesten nem történt meg. Ellenezte végül az egyesítést Óbuda közönsége is, mert érdekeit nem látta biztosítva. Minthogy az egyesítés minden oldalról ellenzéssel találkozott, a három város küldöttei 1872. január 10. és 11-én tanácskozásra gyűltek össze, melyen a három város érdekeinek kiegyenlítésével foglalkoztak. Mindenekelőtt Óbuda bekebelezését tárgyalták s kimondották, hogy az csupán akkor válik lehetségessé, ha az ott fennálló földesúri és hűbéri viszonyok megszűnnek. A három város vagyonának további kezelését illetőleg a törvényjavaslat szabad kezet biztosított az egyesítendő törvényhatóságoknak; az értekezlet azonban azt határozta, hogy az egyesítés végrehajtása esetében nem lehet szó külön vagyonkezelésről, mert a külön kezelés megnyugvás helyett inkább féltékenykedést és akadályokat keltene. Az egyesítés időpontjának megállapítása tárgyában végül azt határozta az értekezlet, hogy tekintet nélkül a függő kérdésekre, meg kell alakítani az új törvényhatóságot s átmenetileg Buda és Óbuda külön költségvetése tartassák fenn, míg a szükséges beruházások elintézést nyernek. Ilyen előzmények után készült el az 1872: XXXVI. törvénycikk, melynek 1. illetőleg 2. §-a az egyesítést kimondotta. Ez úton Buda, Pest, Óbuda és a Margitsziget egy várossá lettek, melynek területe 24.892 hold, lakosainak száma pedig 240.446 volt. Nem mondhatjuk, hogy Szentkirályi Mór aggodalmai minden tekintetben alaptalanok lettek volna, mert Buda fejlődése az egyesítés után nem öltött nagyobb arányokat s a budai oldal külön jellege ma sem szűnt meg teljesen, a dunai közlekedés még ma sem tökéletes s a hagyományok ereje sem tört meg az egyesített városokban* De viszont el kell ismernünk, hogy ha Pest önállóan fejlődik nagyvárossá, amint kedvező fekvésénél fogva feltétlenül azzá fejlődött volna, úgyszólván agyonnyomja a budai oldalt. Pest gazdag és modern nagy várossá fejlődött volna, Buda pedig anyagi eszközök j
