Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Dokumentumok
az utolsó három év alatt 14 millió koronával emelkedtek, holott ugyanezen idő alatt a bértárgyak és általában a lakások száma, az építkezéseknek csaknem teljes szünetelése következtében, csak jelentéktelen mértékben szaporodott. S bizonyára jórészt ebben a körülményben kell keresnünk a magyarázatát annak a ténynek, hogy a lakásra fordított kiadás a székesfőváros polgárainál a legtöbb esetben nem áll arányban kereseti viszonyaikkal. De ez a lakáshiány kapcsolatban a székesfőváros lakosságának nagymérvű szaporodásával, a bérek aránytalan emelkedése mellett, még egy anomáliára vezetett, nevezetesen: a lakások túlzsúfoltságára. Természetes, hogy a lakáshiány eme súlyos következményei: a drága és meg nem felelő lakás számtalan baja azt a néposztályt sújtotta legérzékenyebben, a melynek kimért anyagi körülményei nem adnak módot a védekezésre. Munkásaink egy része, a melynek kedvezőbb javadalmazása a közlekedés költségeit elbirta, a szomszédos községekbe menekült, a hol a megnövekedett kereslet szintén módnélküli lakásdrágulást vont maga után, másik és mondhatnám nagyobb része pedig kénytelen volt alávetni magát a kényszerhelyzet minden következményének. Pincze, padlás, istálló s az állatok befogadására összetákolt üregek minden képzelhetetlen alakja emberi hajlékká lett s az egynek szánt ágy négynek, ötnek, egy-egy szoba pedig sokszor tizenöt-húsznak adott éjszakai nyugalmat. Képzelhető, hogy ott, a hol ilyen nagy a kereslet, az élelmes, de sokszor lelketlen üzleti szellem tétlen nem marad. Nálunk is megteremtette a lakásuzsorát annak minden nyomorával. Ott, a hol a gyári, ipari és egyéb munkások tekintélyes része ilyen lakásviszonyokkal áll szemben, ott a család, a közegészség, az erkölcsi és fizikai jólét, a produktiv nemzeti munkaerő, szóval állami alapintézmények, jelen és jövő nemzedékek életbevágó érdekei vannak veszélyeztetve. Ennek tudatában a kormány komolyan foglalkozott a székesfőváros valóban aggályt keltő lakásviszonyainak rendezésével, kettős czélt tartván e részben szem előtt és pedig egyrészt megfelelő s lehetőleg olcsó otthon létesítését, másrészt a drága lakás bérek lehető mérséklését. Megfelelő és az egyén gazdasági erejéhez mért otthon első alapja az elégedettségnek. Jelentékeny tényezője az egészségnek, ápolója és fejlesztője az erkölcsnek; emeli a munkakedvet, fokozza a munkaképességet, szilárdítja a földhöz s a hazához ragaszkodás kapcsait, szóval oly előnyös fizikai és kedélybeli visszahatást idéz elő, amely végeredményében a gazdasági és nemzeti megerősödés szempontjából is számottevő tényezőként jelentkezik. Ily otthonoknak közvetlenül a székesfőváros belterületén való létesítése azonban leküzdhetetlen anyagi akadályokba ütközik, mert a székesfőváros magas telekárai s a drága építkezési költségek a befektetési költségeket tényleg oly magasra emelik, hogy az ezek számításba vételével megszabható, bár aránylag mérsékeltebb lakbéreket, munkásaink és a kimért anyagi helyzet gondjaival küzdő más néposztályaink jelenlegi béreikből nem lennének képesek megfizetni. E mellett kétségtelen, hogy a munkás egészségügyi, erkölcsi és gazdasági érdekeinek is inkább megfelelne oly otthon, a mely a főváros fertőzöttebb belső légkörétől távol, a bérkaszámyarendszernek erkölcsileg is káros túlzsúfoltságától lehetőleg menten, kisebb kerti művelésre és hasznos állatok tartására is alkalmat adna. Ezért a kormány arra a meggyőződésre jutott, hogy a mennyiben a fővárosba való olcsó közlekedésnek és a közszükségletek korszerű ellátásának kérdését előnyösen megoldani sikerülne, a munkások lakásviszonyai a legszerencsésebben azok nagy részének Budapest külső perifériáira való kitelepítésével és ott legalább túlnyomó részben pavillonszerü munkásházak létesítésével lennének rendezhetők. Előnyösnek látszik ez a megoldás különben már csak azért is, mert természetes alapokat teremtene a szomszédos községeknek idővel a székesfővároshoz való 94
