Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Budapest a tanácsrendszer első két évtizedében (1950-1970)
körül autópálya és rávezető' nyomvonalak épülnek. Az útvonalhálózat gerincét a jövőben is a XIX. század második felében készült, áttekinthető, rendezett főútvonalhálózat alkotja. E hálózat szélesítésére, árkádosítására, többszintes csomópontok, valamint gyalogos aluljárók építésére program készült, amely egyben a következő 100 év Budapestjének képét is elérhető közelségbe hozza. Egy város életében egyetlen emberöltő is szemmel látható nyomot hagy. Az elmúlt 25 év a gyökeres társadalmi átalakulás, a technikai forradalom felgyorsította időben több emberöltőével felérő változás hordozója volt. Társadalmunk „nyitottá” vált, az intragenerációs változásoknak a magyar történelemben eddig egyedülálló módosulása játszódott le: ma az alkalmazottak 42%-a munkásszármazású, a gyári munkásság 30%-a paraszti származású, az iparban foglalkoztatott nők száma 1950 óta két és félszeresére emelkedett, a szakmunkások száma az elmúlt 20 évben 10%-kal nőtt. A foglalkozás nem meghatározó többé: az erősen csökkent műveltségi és életmódbeli különbségeket a képességek és ambíciók, nem pedig a társadalmi hovatartozás alakítják. 1970-ben Budapesten minden tanköteles korú gyermek iskolába jár, 35%-uk végez középiskolát, minden második, 15 évesnél idősebb polgár az általános iskola nyolc osztályánál magasabb fokú iskolát végzett. Az egyetemi vagy főiskolai végzettségűek aránya a 24 éven felüli felnőtt lakosság 6,4%-a. Az elmúlt öt évben a felsőfokú tanintézetekbe került tanulók egyharmada budapesti illetőségű. Az ország adottságainak megfelelően — annak ellenére, hogy a fejlődő nagyvárosok, Miskolc, Pécs, Debrecen, Szeged önálló, jelentékeny irodalmi központokat alakítottak ki — az irodalmi élet központja ma is a főváros. Az ötvenes években ugyan — mintegy jelképesen — bezárták a háború előtti híres pesti irodalmi kávéházakat, 1960-tól kezdődően azonban az irodalmi élet megújult, Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor és még számos magyar író és költő neve ma már külföldön is ismert. Az ország valamennyi nagyobb kiadója és a legnagyobb nyomdák Budapesten dolgoznak. Megújhodott és a szó szoros értelmében tömegigénnyé vált Budapesten a muzsika. Az utolsó negyedszázadban elfoglalta méltó helyét kultúránkban Bartók Béla, századunk egyik legnagyobb zeneszerző-géniusza. Kodály Zoltán — Bartók harcostársa — népzenekutatói, zeneszerzői és zenepedagógusi tevékenysége eredményeként soha nem látott zenei aktivitás bontakozott ki az egész országban és a fővárosban is. Kodály jelszava: „legyen a zene mindenkié” — kezd megvalósulni. A főváros a zenei életben szervezőként és mecénásként is szerepel. A Budapesti Művészeti Hetek keretében évenként megrendezett Zenei Hetek sikerei, a zeneművészet egy-egy nagy alakja (pl. Liszt Ferenc, Bartók Béla, Pablo Casals) tiszteletére rendezett nemzetközi zenei versenyek tanúsítják ezt. A felszabadulás huszonötödik és Budapest egyesítésének 100. évfordulója, a város valóban sajátos és életigenlő légköre számos művészt ihletett meg. Többek között a Fővárosi Tanács felkérésére zenésítette meg Petrovics Emil Babits Mihály: Jónás könyvét, illetve írt Ránki György — Déry Tibor szövegére — „Ének a városról” címmel oratóriumot. 1966-ban a Fővárosi Tanács, a város közönsége nevében és köszönetként az alkotóknak, „Pro arte” és 1968-ban „Pro űrbe” díjat létesített, amelyet nevelők, mérnökök, orvosok, művészek kapnak, akiket Budapest anyagi és szellemi életének hivatott építőiként, emlékeinek megörökítőiként tartanak nyilván. A felszabadulás hozta nagy sorsforduló Budapest képzőművészeti arculatában is meg-69
