Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Pest-Buda (1686-1849)
magyar városéi, csupán egy szűkebb piackörzet cseréjét bonyolították le. Tehát a XVIII. század elején, amikor Buda és Pest újratelepítésének és újjáépítésének korszaka lezárult, egyetlen magyar város sem vallhatta magát az ország valóságos központjának, valódi fővárosának. Központtá emelkedés Buda és Pest XVIII. századi története tulajdonképpen azt a fejlődést öleli fel, amelynek során a század elején romjaiból éppen csak felépült, csekély népességű, provinciális kisvárosok a városfejlődés országosan kedvezőtlen körülményei között együttesen az ország legnagyobb kereskedelmi és igazgatási központjává váltak. A század első évtizedeiben a két város élete a középkori városokéra emlékeztetett. \ A lakosság fő megélhetési forrása a mezőgazdaság volt. Pesten elsősorban az állattenyésztés dominált, itt azonban az őstermelés a XVIII. század második felére már erősen vissza• szorult. Budán viszont az uralkodó termelési ág, a szőlőművelés még a XIX. század első j felében is megőrizte vezető szerepét. A XVIII. század 40-es, 50-es éveire megnőtt a kézműipar jelentősége. A század második felében a két városban mintegy 100—120 céh működött, s a kézművesmesterek és az itt űzött mesterségek számát tekintve Buda és Pest élen járt a magyar városok között. Ennek ellenére a céhes ipar termelése csak a város és szűkebb környéke, azaz egy viszonylag szűk piackörzet igényeit tudta kielégíteni. A céhekbe tömörült mesteremberek ugyanis a termelést aprólékos, középkori szellemű rendszabályokkal igyekeztek szűk korlátok közé szorítani, s ebben hathatós segítséget kaptak a céhes érdekektől vezérelt, konzervatív városi tanácstól. A kedvezőtlen osztrák vámrendszer mellett — mely Magyarországot az örökös tartományok élelmiszer- és nyersanyagszállítójává degradálta, és akadályozta a nagyobb ipari vállalkozásokhoz szükséges pénztőkék felhalmozódását — e tanácsi politika is gátolta az 1770-es években szórványosan megjelenő manufaktúrák szélesebb körű fejlődését. E manufaktúrák egyébként — egyetlen selyemgyár kivételével — rendkívül rövid életűek voltak, s termelésük alig haladta meg egy nagyobb kézműves műhely produkcióját. A két város lakosságának összetétele, helyzete, életmódja is a középkori városokéra emlékeztetett. A városi társadalom felső- és középrétege az ingatlannal — többnyire házzal és mezőgazdasági területtel —, valamint polgárjoggal rendelkező, nagyrészt idegenből, elsősorban a német nyelvterületről bevándorolt kézműves-kereskedő polgárokból állt. Az iparosok ekkor még kevés legényt foglalkoztattak; a népesség nagyobb részét a napszámos és szőlőkapás tömegek alkották. E látszólag egyszerű összetételű városi társadalom különböző rétegei között fennálló társadalmi, jogi, vagyoni, nemzeti és gazdasági ellentétek szövevénye állandó feszültséget teremtett. A városba áramlók munkaerejére ugyan szüksége volt a polgárságnak, de a jövevényektől megtagadott polgárjog kiváltságának birtokában éberen őrködött azon, hogy a beköltözők ne csorbítsák jogait az amúgy is egyre szűkebbnek bizonyuló városi földek használatában. A céhek a mesterfelvételek megnehezítésével és korlátozásával igyekeztek biztosítani piackörzetük, vevőkörük állandóságát. Az önálló iparűzés mindinkább a mesterek családtagjainak és a bevándorló vagyonos kézműveseknek előjogává vált, s a legények vagy belenyugodtak abba, hogy bérmunkás segédként tengessék életüket, vagy arra 24
