Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Dokumentumok
A budapesti munkásság összetételében jelentős változás állott be az elmúlt 10 esztendő' alatt. Ez egyrészt abból adódott, hogy különösen az államosítás kezdetétől számos munkás került el az üzemekből párt és állami funkciók betöltésére, másrészt pedig a nagyméretű iparosítás a kispolgári paraszti és deklasszált elemek tízezreit vonta be az üzemek munkájába. Mindezen okokból olyan helyzet alakult ki a munkásosztály összetétele szempontjából a budapesti üzemekben, hogy a munkásoknak csak kb. 30—40%-a dolgozik 10 évnél régebbi idő óta (tehát 1948 előtt is) az iparban. Egyes iparágakban, pl. a textiliparban ennél jóval nagyobb felhígulás is mutatkozik, így a Goldberger-gyárban a fizikai munkások mindössze 4,3%-a dolgozott a felszabadulás előtt is az üzemben. A 10 évnél régebben az iparban dolgozók, tehát a budapesti üzemeknek ez a „Törzsgárdája” legerősebb a szakmunkások között. Ezek a munkások érzik leginkább a felelősséget üzemük jó hírnevéért, a terv teljesítéséért, az egész kollektíváért. Éppen ezért feltűnő, hogy nem látható általában törekvés az üzemeknél a törzsgárda perspektivikus szélesítésére. Szórványosabb jelenség, hogy régebbi dolgozókat ösztöndíjjal vagy más segítséggel taníttatnának tovább, hogy ilyen szempontból megfelelően politizálnának, akár kedvezmények juttatásával, lakásépítéssel vagy más módon. Mindezek mellett a legnagyobb hiányosságnak a törzsgárda építése szempontjából azt tartják a munkások, hogy az új munkásokkal nem foglalkoznak az üzemekben megfelelően. Ennek következtében és különösen a műszakiak segítsége nélkül ezek nem érik el a szakmai képzettségnek megfelelő kereseteket, kilépnek a vállalattól, növelik a fluktuációt és az üzem szakmunkás gondjait. Különösképpen fennáll ez a helyzet azoknál az ifjúmunkásoknál, akik mint tanulók számos kedvezményben részesültek, és szabadulásuk után a kedvezmények megszűntével szakmai gyakorlattal még alig rendelkeznek, és így nem tudják keresetükből megnövekedett igényeiket kielégíteni. Ilyenkor ezek a fiatal szakmunkások is más munka után néznek. A beszélgetésekből Budapesten az a kép alakult ki, hogy a párt befolyása — a többi rétegekhez viszonyítva — az idős szakmunkások között a legerősebb. Az átlagosnál gyengébb a párt befolyása azoknál a szakmunkásoknál is, akik már a háborús konjunktúra idején, tehát a 40-es évek körül lettek szakmunkásokká, és így nem ismerik a kapitalizmusnak a munkások számára legnehezebben elviselhető válságperiódusait. A segédmunkások között a párt tömegbefolyása lényegesen gyengébb, mint a szakmunkásoknál. Ennek oka egyrészt az, hogy a segédmunkások igen nagymértékben cserélődnek, általános politikai képzettségben és szakmai igényességben is elmaradottabbak. Emellett igen sok közöttük a „kétlaki” munkavállaló, akik a pártszervezet és általában a munkáskollektíva nevelő hatása alól meglehetősen kiesnek, mivel munkaidőn túl az idejük nagy részét utazással és házkörüli munkával töltik el. A segédmunkások között található a legtöbb deklasszált elem is. Számban nem jelentős réteg a munkásosztály soraiban a deklasszált, kifejezetten ellenséges elemek csoportja. Ezek számuknál sokkal jelentősebb politikai hatást tudnak elérni, mert a munkás ruhájában és rendszerint „népszerű” követelésekkel alátámasztva folytatják ellenséges agitációjukat. Magatartásukkal és életszemléletükkel ők képviselik a munkásosztály soraiban a minden jó üggyel szembeni cinikus, mának élő magatartást. A munkások közül kikerülő huligán elemek a deklasszáltak befolyása következtében kerülnek gyakran a lejtőre. Magyar Szocialista Munkáspárt Budapesti Pártbizottsága Archívuma, B/8/1958. VIII. 4-i VB. ülés 1—16 l. 121
