Gerelyes Ede (szerk.): Közlemények 1978. Budapest Főváros Tanácsa Tudományos Intézményei (Budapest, 1978)
Intézményeink életéből
Póczy Klára — Bertalan Vilmosáé: Tájékoztató az 1977. évi óbudai régészeti feltárások eredményeiről.^ Óbuda, római kori ásatások A második világháború pusztításaiból újjáépülő európai nagyvárosokban az utóbbi évtizedben tudományos és anyagi szempontból óriási erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a történelmi városmag látható emlékeit felszínre hozzák és bemutathatóvá tegyék. Magyarországon éppen a főváros szívében nyílik most erre lehetőség, amikor Óbudán a mai életkövetelmények szempontjából korszerűtlenné vált lakónegyed bontásához-szanálásához kapcsolódva folyik a római és a középkori emlékek mentése. Az ókorban Aquincumi katonavárosa terült el a Duna és a Bécsi úti dombsor között, majd ennek romjaira épült az Árpád—kori magyar város. Ez a településtörténeti összefüggés már kereken 200 éve ismeretes. 1778-ban a III. Flórián téren az aquincumi katonai fürdő feltárásával kezdődött ugyanis a magyar régészeti tevékenység. Még ugyanebben az évben a feltárt ókori emlékek fölé védőépületet emeltek; Magyarországon első ízben alkalmaztak ilyen megoldást történelmi értékű romok megvédésére. Ennek köszönhető, hogy a Flórián téren jelenleg is élvezhető látványt nyújt fővárosunknak e közel kétezer éves műemléke. A római kori fürdő romjainak a feltárásától és az ásatások eredményéről még ugyanabben az évben publikáció jelent meg latin nyelven. A magyar történészek fővárosunk területén ezzel a tudományosan átgondolt és következetesen véghezvitt hármas tevékenységükkel (ásatás, műemléki bemutatás és publikáció), előbb emberöltővel megelőzték az európai kutatást. A XVIII. század óta Óbuda centrumában, a sűrűn lakott városrészben csupán szórványos régészeti munka folyhatott. Tervásatásokkal kis kerteket, szűk udvarokat kutattak át a régészek s ez a módszer látványos eredményt nem hozhatott. Többnyire csak falrészletekből, kiszedett falak nyomából a közműárkokban mutatkozó földrétegeződésekből lehetett rekonstruálni az ókori épületek alaprajzát, ami gyakori tévedésre adott alkalmat. Néhány évvel ezelőtt az óbudai kutatások történetében hirtelen változás állt be. Óbudán az új lakótelep felépülte teljesen új perspektívát nyitott a történelmi emlékek tervszerű feltárására, alkalom—szerinti men, tésére és esetleges bemutatására. 1969-ben, amikor a Budapest Főváros Tanácsa VB megbízta a Lakóépület Tervező Irodát Óbuda új, korszerű beépítési tervének elkészítésével, a feladat szempontjai között a műemléki bemutatás lehetőségének a biztosítása is szerepelt. A Fővárosi Műemlékfelügyelőség azért fogadta el a Mező Lajosnak és kollektívájának a munkáját a különböző alternatív tervek közül „mert a terv alkalmazkodott a régi városszerkezethez, megtartotta a várostörténeti emlékeket”. Az elképzelés szerint minden lakóépület lábakra került volna, saz alagsorban megőrződtek volna a történelmi értékű romok. Sajnos a kivitel erre nem adott lehetőséget; a házgyári elemekből készült lakóépületeket sűrűn levert cölöpökre alapozták, a betoncölöpöket géppel verték le, s ez a módszer mind a régészeti megfigyelést, mind az emlékek megtartását lehetetlenné tette. Az ásatások Óbudán már 1968-ban — a tervezés fázisában — megindultak, egyelőre csak tájékozódó jelleggel. 1973-ban aztán sorra bontották az óbudai lakótömböket s azóta — vagyis öt év óta — a régészek szünet nélkül a terepen vannak: feladatuk, hogy minél többet mentsenek meg a római és a középkor történetéről kialakult, sokszor hiányos ismereteket. A római kori kutatások valóban sok új — néha váratlan — eredményt hoztak: 1973-74-ben az aquincumi legi-52
