Gerelyes Ede (szerk.): Közlemények 1978. Budapest Főváros Tanácsa Tudományos Intézményei (Budapest, 1978)

Szemle

tem fel. Először, hogy alkalmas könyvekkel — a tudományok e hordozóival — nem vagytok eléggé ellátva. Aztán, hogyha jórészben megvannak is a művelődésnek ezek az értékes tárházai, hiába vannak meg; mert az iskola könyvtárában úgy el vannak zárva, hogy csak kevesen férhetnek hozzáju, s csak kevesen ismerhetik e kincseket, nemhogy használhatnák őket. Végül úgy látom, hogy nem ismeritek annak a módját, hogy a tanítók meg a tanulók ... hogyan háríthatnák át munkájukat és terheik nagy részét e néma oktatókra ... Egyébként ne gondoljátok, hogy csak titeket illet a szemrehányás: jelenleg általános az iskoláknak az a betegsége, hogy elvont, üres beszéddel foglalják le az elméket ...” Egy évszázad múlva a Ratio Educationis, nevelésünk első átfogó szabályozója, az iskolai könyvtárakat a nevelés, tanítás alapvető feltételeinek nevezi,,... az egyes tanárok figyelmébe ajánlatik, hogy bármely szakra tartozó könyvek gyarapítására, kiegészítésére gondot viseljenek és alkalmas megszerzésükről jelentést tegyenek azoknak, akikre tartozik.” 1877- ben Trefort Ágost, vallás— és közoktatásügyi miniszter a tanügyigazgatók figyelmébe ajánlja, hogy ,, ... a míveltségnek a nép közötti terjesztésére egyik legbiztosabb eszköz a helyesen szervezett iskolai könyvtárak felállítása ... a ponyvairodalom kiszorítása.”

Európa—szerte szinte mindenütt rendeleti úton híták életre a XIX. században az iskolai könyvtárakat. Nálunk azonban a rendeleteket nem követte gyakorlati megvalósítás.

A pedagógus társadalom, az iskola munkájában érezve a könyv hiányát, a szaksajtóban sürgette az iskolai könyvtárak megalakítását. 1875-ben a Néptanítók Lapja 9. számában Dolinay Gyula meg is határozza a könyvtár jellegét: „Iskolai és népkönyvtáron a népiskolák mellett felállított oly könyvgyűjtemény értendő, mely a kisebb és a serdültebb gyermekeknek ... alkalmas olvasnivalókat foglalja magába”. Fel is sorolja 10 pontban a könyvtár célját; elsőként mint tanítási segédeszközt említi a könyvet, de fontosnak tartja azért is, mert önképzésre nevel, eszköz az iskola és az élet kapcsoltának megteremtésében. Azonban hiányoztak a létrehozás és a fenntartás költségei. S komikusnak tűnik, de még ilyen javaslat is elhangzott: a menyasszonytánchoz megjelenhetne a tanító is, ... bizonyára az ő táljába is csurranna—cseppenne egy—két krajcár az iskolai könyvtáralap javára.” (Seemann Gábor: Mily úton eszközöltessék az iskolai és a népkönyvtár felállítása? Néptanítók Lapja 1880.21 .sz.). S a fent már idézett Dolinay Gyula mondta az Iskolai és Népkönyvtár c. folyóirat programjáról szólva majdnem ugyanazt, ami most újszerű követelményként hat a jelenleg bevezetésre kerlő Tantervben: „ ... az iskolai és a népkönyvtár használatát be kell illeszteni a tantervbe ... ”.

A századforduló neves pedagógusa, Nagy László 1921-ben Didaktikájában már megfogalmazza a következőt: „ Az iskolai könyvtár éppoly fontos felszerelése a népiskolának, mint a műhely”. Ezek azonban csak elvek maradtak. Hiányzott az elvek gyakorlattá váltása, s az elihez szükséges feltételek. Amikor az elveket az V. Nevelésügyi Kongresszus majd az 1972-es Oktatáspolitikai Párthatározat követelményként fogalmazta meg, azután, bárcsak fokozatosan, kezdtek kialakulni a feltételek. S ahol még hiányoznak, ott is sürgeti a megteremtésüket a 70-es évek végén bevezetésre kerülő új tanterv, amely céljaiban, a feladatok meghatározásában, a tananyag kiválasztásában, a követelményekben, a módszerekben és az eszközrendszerekben minden eddiginél szervesebben kívánja meg, sok esetben kifejezetten hangsúlyozza az önálló ismeretszerzés, a továbbépíthető alapműveltség, a könyv, a könyvtár szerepét. A tantervben foglalt követelményeket könyvtár igénybevétele nélkül nem lehet megvalósítani még azokban a tantárgyakban sem, ahol kifejezetten nem szól ugyan a könyvtárról, de a tankönyvre épített „egykönyvűséget” tartalmában is, módszereiben is felszámolja.

103