Közérdekű iratok, adatok és az állampolgár. Levéltári Nap BFL, 1996 (Budapest, 1997)

Majsai Tamás: Kinek a titka?

b) Un. „haladó pap"-nak lenni, vagy/és valamilyen egyházi, esetleg világi pozíciót vállalni klerikus részéről nem feltétlenül és nem többnyire jelentett „steril" karrierizmust, vagy éppen rendkívüli ellenszolgáltatást. Még akkor sem, ha ezt már a korabeli egyházi közvélemény sem így ítélte meg. A tisztes státus kivívásához gyakorta elegendő (mi több, állami részről valósággal lelkesedést kiváltóan elégséges) volt, legalábbis némi erkölcsi tartás esetén, ha az illető eleget tett a politikai lojalitás emblematikus minimumának. Azaz, ha nem utasította el és szükség esetén nyilvánosan is magáévá tette a hatalom által szajkózott elemi szólamokat, ergo — amint az egyházügyis zsargon fogalmazott •—: ha vállalta, hogy „megmutassa magát". (Egyfajta politikai úrfelmutatás volt ez, amit hiba lenne csak a „kollaboráció" száraz és egyoldalú következtetésekre csábító kategóriája felől értelmezni. Ne feledjük például azt, hogy ez a kor nemcsak egyházellenes és arrogáns volt, de egyszersmind mélyen „vallásos" is, s hogy antiklerikalizmusa magán viselte a naiv vallásháborúk jegyeit is! Gondoljunk itt az olyan és hasonló szekuláris — egyházügyi körökben is hangoztatott — szlogenekre, mint „erős a mi pártunk", amelyektől aligha tagadható meg a vallásos akklamációs funkció. És hasonlóképpen nem érdektelen megjegyeznünk azt sem, hogy sokakban jól meg is fért egymás mellett e kétfajta vallásosság, avagy egyszerűen csak a szekuláris és egyházias kötődés kettőssége. Mellesleg, részint éppen e jelenségben talál magyarázatot a lojalitást tanúsító papok meglehetős társadalmi-közösségi elfogadottsága, illetve a kategorikus oppozíciót választókkal szembeni jóval csekélyebbnek mondható támogatottság ténye.) Tovább árnyalja a képet az ígérgető egyházvezetői-papi magatartásnak nem is egészen ritka jelensége. Az, amikor valaki, akit igyekeztek megnyerni a „szocializmus ügyének", mindent megígért, majd „álnok" módon mégis „becsapta" (és közben pedig „kihasználta") az egyházügyist. Ahogy ezt az egyik jelentés érzékletes szavai