Levéltár és nyilvánosság - Levéltári Napok BFL, 1992 (Budapest, 1993)

Benda Kálmán: A történeti forráskiadványok helyzete Magyarországon

"Egyfelől léteztek az országos kiemelésű kutatási programok, amelyek közvetlenül szolgálták az ország gazdasági céljait, a párt társadalompolitikáját, az ideológiai kérdések tisztázását, ugyanakkor a többi kutatási irány némileg háttérbe szorult... A kiemelt kutatási programok... rengeteg privilégiumot élveztek, terveik megvalósításának szinte nem is volt anyagi akadálya... Jelentkezett bizonyos rossz közérzet... az állam által szorgalmazott, illetve tolerált kutatások között." Ez különösen rányomta bélyegét a forráskutatásra, "hiszen azok közzétételét a tudomány új eredményei szempontjából jóval kevesebbre tartották, mint egy monográfiát." (Klaniczay Tibor - Petneki Áron: Nemzeti örökségünk. Bp. 1992. 5.1. Hosszas tanácskozások után a szakmai körökben "a főiránynak" nevezett szervezet 1983-ban kezdte meg működését. 1991. végéig tartó tevékenysége során négyszáznál több kötetet jelentetett meg, kézikönyveket, bibliográfiákat, régészeti feltárásokat, elbeszélő forrásokat, összeírásokat és oklevéltárakat, nagy többségükben az irodalmi és kulturális élet emlékeit (köztük könyvtár-jegyzékeket, peregrinus diákok levelezését, iskolai anyakönyveket), nyelvi és zenei emlékeket, latin és magyar nyelvű krónikák, történeti művek kritikai kiadását, politikai és gazdaságtörténeti forrásgyűjteményeket. Elég, ha a végre megindult Anjou-kori okmánytár köteteit, a kolozsmonostori Konvent 1289-1556 közötti jegyzőkönyveinek két hatalmas kötetet kitevő regesztagyűjteményét, József nádor iratainak IV., a Kossuth iratok 7. kötetét, a megyei és városi jegyzőkönyveket közreadó sorozatokat, vagy az Osztrák-Magyar Monarchia közös minisztertanácsi jegyzőkönyveit említjük. Azt mondhatjuk, hogy a magyar forráskiadás újraindulásáról, a "Kulturális és történelmi emlékeink feltárása, nyilvántartása és kiadása" című program megindulása óta beszélhetünk. Érdekes, hogy ezek az utóbbi évtizedben kiadott forrásművek többségükben nem a központi tudományos intézmények munkatervének keretei közt készültek, mindez azokat látszik igazolni, akik már évek óta azt mondják: forráskiadásunk megújulását nem annyira a nagy, központi intézményektől, mint in-