Erdei Gyöngyi: Fejezetek a Bárczy-korszak történetéből. Budapest művelődéspolitikája a századelőn (Budapest, 1991)
A népművészet és a magyar szecesszió kapcsolatát sokoldalúan értékelte már a művészettörténeti irodalom. 33 Témánk szempontjából csak annyit emelünk ki, hogy az iskolákba készített - s nagyrészt a magyaros szecesszió körébe tartozó - művek Bárczy és közvetlen munkatársai kezdeményezésére jöhettek létre. Lehetőséget biztosítottak a művészek számára, s ily módon alkotásaikban a főváros vezetőinek szemlélete is látványosan érvényesülhetett. A művészeket is áthatotta az ifjúság nevelésének, az esztétikus környezet megteremtésének vágya, s ezt a célt a népművészet formakincsének felhasználásával kívánták megközelíteni. E törekvés mögött sokféle szándék húzódott meg: a historizmus elleni lázadás éppúgy megtalálható, mint a konzervatív „mélymagyar" hagyományokhoz való ragaszkodás, melynek fontos motívuma a nyugat-európai iparosodás hatására lejátszódott életmód- és életstílus-változások elleni tiltakozás. Juhász Árpád műveivel emlékeztetni akartaapesti embereket, hogy „messze valahol élnek igazi magyarok", 334 ' ami érezteti e korszak konzervatív elképzeléseit, a modern nagyváros iránti ellenérzéseket, s egy olyan életforma iránti nosztalgiát, mely nyilvánvalóan folytathatatlanná vált a századelő modernizálódó Budapestjén. A magyar stílus keresése - a főváros esetében is - érdekes módon fonódott össze az ország történelmi helyzetével és a monarchiában elfoglalt helyével is. A másik fővárossal, Béccsel azonos értékűvé kívánták tenni Budapestet - hogy a dualista államalakulat igazán kétközpontú legyen - s ugyanakkor valami mást, valami jellegzetesen magyar értéket, hagyományt szerettek volna érvényesíteni, ami meg is különbözteti, egyedivé teszi ezt a várost, s egyben „magyarrá", mert „van az álhazafiasságnak is egy fajtája, amely a nagyvárostól, Budapesttől megtagadja a nemzeti és egyúttal az esztétikai, a kultúrát irányító értéket." S ebben a Budapestre orientált „bizonyítási kényszerben" fontos motívumként élt valami a magyar kulturális elittudatból is, ami a nem magyar népek felé sugárzott. Ennek a sokágú problémakörnek a megvilágítását - melyből persze a magyar nacionalizmus számos eleme kihámozható, - talán megkönnyítik a kortársak - köztük a főváros élén álló Bárczy megnyilatkozásai. Ezekből sokszor kétségbeesett félelem nyilvánul meg minden „idegen" behatással szemben, s illusztrációként szolgál erre az egyre konzervatívabb életérzésre, mely ellen hiába hadakozott a magyar progresszió kis csoportja. „Nem szabad, hogy a közönség szeme nyugat felé forduljon akkor, mikor idehaza annyi látnivalója akad... a magyar népművészetben, nem engedjük a művészet terén behatolni az »összbirodalom eszméjét«." - olvasható egy szerkesztőségi cikkben, amikor tiltakoznak a „Wiener Werkstatte" budapesti bemutatkozása ellen. 33 A szellemi szabadságot élvező művelt középosztály azonban nem így vélekedik, nyitott az új európai szellemi és művészeti áramlatokra. „Társadalmunknak súlyos betegsége mindannak túlbecsülése, ami külföldi ... és bizalmatlanság a hazai termeléssel, a magyar szellem, a magyar művészi és ipari munka alkotásaival szemben." 337 '„A pont, amelyen a művészetért folytatott küzdelem megvetheti a lábát: a magyar népi művészet. Tudjuk, hogy népi magyar formanyelvünk elsőrendű, eléggé nem becsülhető artisztikus értékekkel teljes ... közönség kell, hogy megérezze ezeknek az értékeknek egész finomságát s különösen azt, hogy ezek az értékek bátran, diadalmasan állják meg a helyüket minden külföldi termeléssel szemben. A nemzeti öntudatra kell, hogy apelláljunk a magyar művészet érdekében s ugyanakkor, hogy az öntudat jogosultságát emeljük, mindent meg kell tennünk a magyar nemzeti formanyelv céltudatos, művészi fejlesztése érdekében... Magában a magyar népi művészetben bőven meg vannak a fejlődés lehetőségei, s a mi munkánk vele szemben nem is terjedhet egyébre, mint hogy lehetőleg megóvjuk egyes ... zavaró befolyásoktól... A népművészetben rejlő erő szabad érvényesülése a jövő fejlődés biztos záloga." 338 '
