Erdei Gyöngyi: Fejezetek a Bárczy-korszak történetéből. Budapest művelődéspolitikája a századelőn (Budapest, 1991)

minőségi változások is kísérjék, de az építkezésekkel sem tudták a zsúfoltságot csökkenteni. Az egy csoportra jutó gyermeklétszám korszakunk végén is meghaladta a 100-at, s az igények változatlanul tovább nőttek. Az építkezések a községi elemi iskolák - és ezzel a tantermek - számát is hatalmas ütemben növelték, nagyban megelőzve az összes intézmény gyarapodásának ütemét. A fejlesztésekkel párhuzamosan a tanítószemélyzet létszámát is közel megkétszerezték, ami a csökkenő osztálylétszámokban tükröződik. A minőségi mutatókban e rövid időszak nem hozhatott jelentős változást, a tárgyi feltételek javulásával és a pedagógusok képzettségi színvonalának emelésével a folyamat éppen csak megindult. A társadalmi átalakulás válságjelenségei által sürgetve igyekeztek a felnövekvő nemzedék számára óvodát, iskolát, szakképzést teremteni, de az anyagi lehetőségek a hatalmas befektetések ellenére sem bizonyultak elegendőnek. Az új iskolák többségét is Buda és Pest akkori „külterületeire" - a Lágymányosra, Óbudára, Angyalföldre és a Ferencvárosba - tervezték, a gyors beépülés folyamatát követve.

190/a Az infrastruktúra alapjainak megteremtéséhez rövid volt ez az időszak, pedig a városvezetés minden erőt e területre koncentrált. Az elemi iskola csekély hatékonysága mögött többféle ok húzódott meg. Talán legfontosabb a zsúfoltság, az osztálylétszámok - mint az 1. táblázaton látható - még a korszak végén is viszonylag magasak, s tegyük hozzá, ez az átlag többféle szélsőséget takar. A fővárosi iskolákban folyamatosan emelkedett a vidékről érkezett tanulók szá191/ ma, s a bevándorlók többsége a külső kerületekben telepedett le, ahol az olcsóbb lakásés megélhetési lehetőségekkel kedvezőtlenebb oktatási feltételek jártak együtt. A hatásfokot tovább rontották a főváros környékéről bejáró tanulók, akiknek iskoláztatására korabeli számítások szerint - az oktatásügyi kiadások 7%-át fordították.

19 1 A tanács egy-egy katasztrofálisan túlzsúfolt iskola vezetőjének vagy iskolaszékének javaslatára néha kitiltó határozattal próbált a helyzeten javítani.

1 A kerületek közötti műveltségi különbségeket az analfabéüzmus adatai is érzékeltetik. 1920-ra az analfabéták aránya a fővárosi - hat éven felüli - népességben 4,8%, de a III. kerületben (Óbudán) 7,5%,

a X. kerületben (Kőbányán) 6,5%, míg a IV.-ben (Belváros) 3,0%.

194/ A rendelkezésre álló lehetőségek mellett ez az oktatási struktúra nem volt képes az alacsonyabb indulási szint kompenzációjára, s így alig játszhatott szerepet a társadalmi rétegek közötti - s az iskolai teljesítményekben is megjelenő - óriási különbségek csökkentésében. A lemorzsolódás arányai - a hatóságok folyamatos erőfeszítései ellenére - szinte változatlanok, amint az a táblázaton is látható. A polgári iskoláknál látványos eredményeket hozott a fejlesztés, s miután ide az ipari és kereskedelmi foglalkozású, polgárosodott rétegek gyermekei jártak, nagyobb volt a motiváció, így a kimaradások nem számottevőek. Ebben az iskolatípusban igyekeztek leginkább a gyakorlat igényei szerint alakítani az oktatást, különböző továbbképzési formákkal kísérleteztek, bár ezek eredményei sokszor nem álltak arányban a ráfordításokkal. Ennek oka elsősorban az, hogy az oktatás színvonala meglehetősen alacsony volt - s így kevés konvertálható tudást nyújtott, - míg a szakképzést egy-egy szűk szakterületre specializálták. A szakképzés legalacsonyabb szintjét a hat elemi osztályt végzett tanulók számára szervezett ismétlő iskolák képviselték (2.sz. táblázat), bár hozzá kell tennünk, hogy ezt elsősorban a lányok vették igénybe, s a korábbi időszakhoz viszonyítva az is eredmény volt, hogy az elemi oktatás kismértékű bővítésére nyújtott lehetőséget. Az oktatás hatékonyságát tovább csökkentette a nagyszámú kimaradás.