Az ostromtól a forradalomig. Adalékok Budapest múltjához, 1945-1956. Az 1989. október 24-én Budapesten tartott Levéltári Nap előadásainak anyagára épülő tanulmányok (Budapest, 1990)

Szücs György: A Rákosi Mátyás Művek

hoz, a háttér házainak s az emberek fejeinek egységes tónusa már jóval kevesebb kiigazítást igényelt. 2. A „kivágás" az egyik legtöbbet alkalmazott megoldás. Ugyanabban a keretben különféle képet rakhatunk egymás mellé vagy mechanikusan, vagy egy képpé komponálva. Az első esetben gondolati montázs jön létre, míg a másodikban ügyes kezek nyomán csak egy képet érzékelünk. 1919. március 23-án Rákosi a tanácshatalom megalakulását ünneplő tömeggyűlésen szólalt fel. Az Emlékkönyvben közölt fotón (23. old.) hatalmas tömeg látható a Parlament előtt, ennek jobb felső sarkába illeszkedik a másik kép, egy oszlop mellett álló alak. Szerencsésebbnek tűnik az a módszer, amikor a szónok képe úgy kerül a tömeg elé, mintha hozzájuk beszélne. A végeredmény: Rákosi papírköteggel a kezében egy tribünön áll - az MKP 1946. május 9-i nagygyűlésén bejelenti a forint megteremtését -, mögötte az őt hallgató tömeg képe. (76. old.) Az már az utókor akadékoskodása, hogy a tömeg nem őt nézi, Rákosi inkább kimerevített reprezentációs figura, a tribün széle pedig tisztán megrajzolt. 3. Az „újrakeretezés" a kihagyás legegyszerűbb formája. A retusőr mintegy „ablakot vág a valóságra", az elvárásoknak megfelelően kiemeli a fontos személyt vagy kisebb csoportot a környezetéből. Rákosi fiatal korában kevés fénykép készült, s ezekből kellett „kigazdálkodni" a nélkülözhetetleneket az Emlékkönyv számára. Rákosi 17 éves kori „portréját" (11. old.) az előző lapon szereplő szegedi főreáliskola csoportképéből emelték ki. Az újrakeretezett képet természetesen montázsként egy másik környezetben is elhelyezhetik, az újságcfmlapon, plakáton megjelenő arckép már a szöveggel lép szoros kapcsolatba, mint amikor Rákosi 1935-os börtönfényképét használták fel a kiszabadításáért szót emelő röplapok, plakátok, újságok, tekintve, hogy sok helyen ez volt az egyetlen hozzáférhető ábrázolás. 4. Az utókor szempontjából is az egyik legbántóbb technika az „elfedés" vagy „arctalanítás". Többnyire akkor nélkülözhetetlen, amikor a tágabb környezet nem mellőzhető, de a szereplők egy része felesleges illetve nemkívánatos. Klasszikus példája Trockij eltüntetése Lenin és Sztálin társaságából. Ez az utólagos gesztus nemcsak azt jelenti, hogy a fotón rögzített eseményen - a későbbi megítélés szerint „ott sem volt", hanem azt is, hogy mivel nincs „neve", nincs „arca", nem is létezik, csak az arcnélküli romboló démonok világában. (A név áthúzása mint a személy megsemmisítésének jelképes cselekedete az egész történelmen végighúzódik. Legkorábban talán az őskori barlangrajzolóknál érzékelhető, amikor a legyőzendő állat, ember képét, jelét áthúzzák, amely tényleges pusztulásával egyenértékű.) Az 1945 utáni magyar történelemben ugyan készültek kompromittáló felvételek Rákosiról (Rajkkal és másokkal), de a fotók nagy száma miatt nem volt szükség a retusra, inkább kihagyták az ilyen képeket. így az Emlékkönyvben Sztálin szüle tésnapja moszkvai ünnepségének fotóján tapasztalható „elfedés" csak a szélen ülő Rákosi kiemelését szolgálta, a második sor kihagyott alakjai nem politikai okokból hiányoztak. (109. old.)