Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)
I. FEJEZET FENT ÉS LENT - KOMMUNISTA LIBIKÓKA
bíróság, de akár pártvizsgálatok is - vissza-visszatértek arra a kérdésre, hogy a vizsgálók miért nem jelentették a „Pártnak", hogy hamis vallomásokat „vesznek ki", koncepciókat gyártatnak velük. Sőt még azzal a váddal is szembesülniük kellett, hogy egyenesen ők voltak azok, akik „megtévesztették a pártot". A válaszok meglehetősen egysíkúak voltak. Az egyik sablon szerint (amit a Kádár-felülvizsgálatnál Szántó György testesített meg), fel sem merült ilyen kétség, hiszen a gyanúsítottak általában kényszer nélkül, szabad elhatározásukból tettek magukra terhelő vallomást. Ezek a tisztek azonban kezdettől tudták, letartóztatásuk után már saját bőrükön tapasztalták, hogy maguk is újabb koncepció részesei, nem pusztán saját - nem kis felelősségüket kellene vállalniuk, de ennek jogos áthárítását is csak az előre meghatározott szúk körre terjeszthetik ki, a mindenkor lebukott felettesre, Szűcs Ernőre, majd Péter Gáborra, s végül 1956 tavaszától a Farkas-vizsgálat során már Farkas Mihályra is. Valódi „önvallomásokkal" alig találkozhatunk. Kivételnek számít a vizsgálati osztály egykori, hírhedt vezetőjének - Szőnyi, az agyonvert Szűcs Miklós vagy akár Kádár János kihallgatójának -, Károlyi Mártonnak 1955. szeptember 14-i - már többször idézett vallomása. Szerinte ugyanis Farkasnak, Kádárnak, akik ott voltak Rajkék kivégzésén, legalább Szálai András utolsó szavait hallva, szembesülniük kellett az egész hazugsággal. „Ha nem tudtak volna az »ügyrol«, akkor miért ment ez el a fiilük mellett, ha utólag is, de meg kellett volna nézni, hogy igaz-e, hogy becsapták és mivel Szálait. Nem ez történt, ennek ellenkezője, egy csomó AVH-st ezért a »munkáért« kitüntettek, előléptettek köztük engem is." 419 Semmi kétség, valamennyien tudták, olyan bűnöket követtek el, amelyre - mint Farkas Vladimír ki is mondta - „nincs mentség", legfeljebb a bűnhődéstől való félelmeik különböztették meg őket egymástól. Károlyi említett vallomásában (hivatkozva 1953. júliusi [!] bejelentésére) hangot adott ezeknek a félelmeknek: „Pállal 420 egymást ijesztgettük a különféle gondolatokkal [...] Szó volt közöttünk olyan dolgokról, hogy reméljük, hogy ez lesz az utolsó, illetőleg több ilyen ügy nem lesz. Décsi állította, hogy nem lesz, mi persze hittük is, meg nem is. Nem Décsinek nem hittünk, hanem hogy Décsitől - véleményétől - függetlenül is lesz. Megfogadtuk, hogy ilyet nem fogunk többet csinálni, még ha lefognak is." De aztán eszükbe jutott, hogyan törték ők meg áldozataikat. „Féltettük a családunkat, ... a gyerek... Pált nem lehetett meggyőzni arról, hogy nem lesz ebből semmi baj, hiszen a párt és a SZU is tudnak a dologról." Pál Ákos öngyilkos lett, Károlyi viszont - saját szavai szerint - akarta is, hitte is, hogy „több ilyen ügy nem lesz" és megúszhatják 421 Akarták és hitték, tették tovább „a dolgukat", így vezette 1951. májustól decemberig Károlyi Farkas Vladimírral felváltva Kádárék „vizsgálatát". Talán ez a magyarázata - bár józan ésszel fel nem fogható -, milyen komolyan vették a „munkájukat". Miközben tudták, hogy „senkivel nem kell elszámolniuk", tudták, hogy a vérbírák - ha kell - a legminimálisabb bizonyíték nélkül is gyártanák zárt tárgyalásokon, futószalagon az ítéleteket, s szívósan, „magukat sem kímélve" kreálták az „ügyeket". Örült tébolyában talán egyedül a vezér hitte, hogy szükség van bizonyítékokra, s nem is azért, hogy ezeket prezentálja a politikai bizottságnak vagy a központi vezetőségnek, hanem hogy tanúságot tegyen önnön éberségéről: gyanúja megalapozott volt. 419 MOL M - KS 276. f. 62/2. őe. 28. 420 Pál Ákos áv. alezredes. 421 MOL M - KS 276. f. 62/2. őe. 28.
