Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)
III. FEJEZET ZÁRSZÓ - A MEGGYŐZŐDÉS NÉLKÜLI EMBER
A gyilkosságokban azonban Kádárt - Rákosival ellentétben - saját indulatai vezérelték. Mint láttuk, Rajkot gyűlölte, s csak pártutasításra barátkozott vele. Nagy Imrétől idegenkedett - s erre minden oka megvolt -, de 1956 novemberéig nem gyűlölte. Mondhatnánk Kádárnak el kellett pusztítania azt az embert, akit a forradalom napjaiban cserben hagyott, akinek törvényes kormányát puccsal megdöntötte - de ez nem igaz. Kádár 1956. október 25-én lett a párt első titkára, mégsem került a csúcsra, hiszen ezzel párhuzamosan a hatalom súlypontja az Akadémia utcai pártközpontból áthelyeződött a parlamentbe, a pártból a kormányba. Fatális, hogy ezt Kádár két évvel korábban - Rákosihoz írt levelében, 1953 nyarát, Nagy Imre első miniszterelnökségét felidézve - már mélységesen elítélte. Ahogy egykor Rajk mellett vált másodhegedűssé, ugyanezt élte meg 1956 októberében Nagy Imrével. Ez persze még nem elégséges ok a gyilkosságra. A „szolnoki kormány" programnyilatkozatában ennek megfelelően büntetlenséget ígért a november 4-e előtt elkövetett cselekedetekért, s ez leginkább arra a Nagy Imrére vonatkozott, aki a szovjet intervenció első pillanatától a jugoszláv követségen szinte teljesen meg volt fosztva politikai cselekvőképességétől. Kádár a központi bizottság előtt, utolsó nyilvános fellépésekor - bár már összefüggéstelenül, szinte érthetetlenül - nagyon pontosan megfogalmazta: Nagy Imrének nem azért „kellett meghalnia", amit tett, hanem, amit nem tett meg. Ahogy Kádár mondta: két ki nem mondott mondaton múlott a miniszterelnök élete. Az eredeti forgatókönyv szerint csalták november 4-én hajnalban Nagy Imrét a jugoszláv követségre, ahol (első mondat) kormánya nevében le kellett volna mondania, s (második mondat) el kellett volna ismernie a Kádár-kormány „törvényességét". Mindennek az volt (lett volna) az értelme, hogy a szovjet hadsereg ne, vagy minél kisebb ellenállásba ütközzön. Ez a kérdés a szovjet hadsereg számára már akkor érdektelenné vált, amikor Nagy megérkezett a követségre, hiszen addigra elhangzott az ellenállásra buzdító rádióbeszéde. Kádár - holott nem tőle származott a lemondás és elismerés ötlete - viszont a legszemélyesebb sértésként élte meg. Kádár - emlékezett Aczél a közös beszélgetésekre - „többszörösen felvetette: élete egyik legsúlyosabb hibájának tartja, hogy Kállait küldte ki - mármint a román fogságban lévő Nagy Imréhez -, s megismételte: ha más ment volna ki, akkor el tudta volna érni azt a bizonyos lemondást, és akkor Nagy Imréék » itt sétálnának köztünk«." 27 Kádár tehát előbb Aczél, majd a központi bizottság előtt nem tagadta: Nagy Imrét azért küldte a bitó alá, mert hozzá nem volt lojális. Indítékai tehát nagyon is személyesek voltak. 28 A két kivégzés között „félúton", 1954 végén Kádár azt érezte, hogy csak ki kell várnia, amíg Rákosi ígérete, visszahelyezése „eredeti pozíciójába" valóra válik. Ehelyett ugyanolyan csalódottan fogadta Pest megyei kinevezését, mint egykor a főkapitány-helyettesit. A magáról kialakított képbe egyáltalán nem illeszthető be, hogy miért volt ezzel elégedetlen, ha nem vágyott pozícióra. Az egyszerű pártmunkás, akinek oly szívesen mutatta magát, bizonyára méltányolta volna, hogy - bár csak meghívottként - részt vehet a legfőbb fórum, a központi vezetőség ülésein. Kádárt azonban a kapott sebek vitték előre, tették egyre elszántabbá, határozottabbá. S minél később jut célba, annál messzebb megy. 1954 novemberében levelet írt Rákosinak, Uo. Aczél torzóban maradt, s utólag megszerkesztett memoárjában Kádárral - érthetően -elfogult. Viszont nagyon pontos az a jellemrajz, amit Kádár vádlott-társáról, Kállai Gyuláról ad. 28 Nagy Imre oldaláról mindezt - életrajzában - Rainer M. János elemezte plasztikusan.
