Imrédy Béla a vádlottak padján - Párhuzamos archívum (Budapest, 1999)

II. FEJEZET A PER IRATAI

ház bizottságaiban folyt le, további tárgyalásokat már csak utódom, gróf Teleki Pál bonyolította le. Az indoklás 196 az igazságügy-minisztérium munkája, de a leglénye­gesebb - lélektani vonatkozású - részt gróf Teleki Pál maga szövegezte, amint ezt a nyilvánosság előtt később meg is mondotta. Ezen tényt Antal István tanúvallomá­sával kívánom bizonyítani. A formai benyújtó tehát a javaslat aláírója, az akkori igaz­ságügy-miniszter Tasnádi Nagy András volt. Fentiekben előadtam, amit e vonatkozásban tettem, és mindent, amit tettem válla­lok. De nem vagyok hajlandó vállalni a felelősséget azért, amit nem tettem vagy nem mondottam. AII. zsidótörvényhez megjegyzem, hogy a javaslat szövegében a zsidók választó­jogát megszüntető rendelkezések mellett eredetileg egy alternatív más megoldást szerepeltettem, 197 s azt a minisztertanács döntése elé is terjesztettem. Nevezetesen azt, hogy a zsidók egy külön választótestületet alakítsanak, tehát külön szavazzanak és válasszanak maguk közül meghatározott számú zsidó képviselőt. Ezzel az elgon­dolásommal a zsidók képviselete és a közügyekhez való hozzászólási lehetőségük szabályozásra került volna, és a felszólaló képviselőkről mindenki tudta volna, hogy a zsidóság hivatott és hivatalos képviselői. A minisztertanácson azonban ezzel szem­ben az elgondolással szemben aggályok merültek fel, nevezetesen, hogy egy ilyen megoldás a nemzetiségek tekintetében utánzásra talál - közjogi parcellázásra vezet­het és a politikai nemzet egységét megbonthatja. Ezért vétetett fel a javaslatba a már ismert másik megoldási mód. Ennek igazolására kérem az 1939. február 3-i képvise­lőházi bizottsági ülésről felvett jegyzőkönyv beszerzését és ismertetését, továbbá az akkori minisztertanácson résztvevő Reményi-Schneller Lajos és Kolosváry-Borcsa Mihály tanúkénti kihallgatását. A zsidókérdés intézésében vállalt eme részem ellenére felfogásom az, hogy ezért büntetőjogi felelősségre vonásban részesíthető nem vagyok, nem pedig azért, mert ez a magatartás mélyebb megfontoláson alapult, azon a minden politikus számára köte­lező megfontoláson, hogyha választaniuk kell kisebb és nagyobb rossz között, a ki­sebb rosszat kell választania. Állítom, hogy a zsidóság szempontjából is ez volt a kisebb rossz. Sajnos a politiká­ban és jelenleg az adott helyzetben többnyire nem a jó és a rossz közötti választás áll az államférfi előtt, hanem a kisebb és nagyobb rosszak sorozatából ragadhatja csak ki, amely szerinte a legkisebb. Ismeretes, milyen volt a politikai helyzet már 1938 elején, mikor röviddel az A miniszteri indoklás szerint az új törvény - eltérően az első zsidótörvénytől - „világosan meghatá­rozza azt, kit kell rendelkezéseinek alkalmazása során zsidónak tekinteni". Itt került megfogalmazásra, hogy az izraelita hitfelekezethez való tartozás megszűnése nem eredményez változást a zsidó „faji közös­séghez való tartozás tekintetében". Az itt rögzített faji alapelv érvényesült a későbbi zsidóellenes rendel­kezésekben, így abban is, hogy a német megszállás után kit köteleztek sárga csillag viselésére, ki került gettóba, majd ki jutott a haláltáborokba való deportálás sorsára. 197 Imrédy a javaslatában a zsidóságot a választásokon való részvétel szempontjából kisebbségnek kí­vánta tekinteni, amely elkülönítve gyakorolja a választójogát (MOL K 510. A képviselőház által kikül­dött bizottság jegyzőkönyve. 1939. február 3. 521. p.).

Next

/
Thumbnails
Contents