Imrédy Béla a vádlottak padján - Párhuzamos archívum (Budapest, 1999)

II. FEJEZET A PER IRATAI

1941 tavaszán belesodródott a Jugoszlávia elleni háborúba, majd röviddel később hadat üzent a Szovjetuniónak.

179 Vádlott saját vallomása és a köztudomás szerint is e két hadüzenetet csak úgy, mint később Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak küldött hadüzeneteket helyesléssel és örömmel fogadta. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy e felfogásának kifejezést adjon ugyanakkor, amikor minden közéleti, újságírói és szónoki megnyilatkozásában az ország emberi és gazdasági erőforrásainak fokozottabb mértékű harcbavetéséért szállott síkra. Vádlott mint törvényhozó nem talált egyetlen hangot sem arra, hogy bírálat tárgyává tegye azt a példátlan népellenes bűncselekményt, hogy a magyar állampolgárok tízezreit fegyvertelenül, polgári ruhában, a legkegyetlenebb bánásmód mellett az arcvonal legelső szakaszában használták fel. Ezzel szemben önmaga és a vezetése alatt álló párt tovább folytatta és egyre fokozta a féktelen lazítást a nép egy csoportja ellen, s a velük szemben hozott törvényes látszató vagy törvénytelen intézkedéseket mindig csak kevesellni tudta. Nem változtatta meg a magatartását az a körülmény sem, hogy 1942 novemberében megfordulván a hadiszerencse, érvényesülni kezdett az a mindenki számára ismeretes fölény, amellyel a szövetséges demokráciák anyagi erők és emberi erők tekintetében egyaránt rendelkeztek a tengelyhatalmakkal szemben. Mikor 1943 elején az észak-afrikai, majd sztálingrádi vereségek után a háború valamennyi hadszínterén megindult a német csapatok visszavonulása, amikor 1943 januárjában a Voronyezsig előretolt magyar hadsereg katasztrofális vereséget szenvedett, Imrédy Béla nem hogy igyekezett volna Magyarországot a háborúban való további részvétel útjáról letéríteni, hanem ellenkezően, a maga személyi tekintélyével a még fokozottabb kiállás, a még erőteljesebb katonai részvétel mellett szállt síkra és lázított. Mindazok számára, akik látták és felismerték a német rendszer eszközeit, világos volt, hogy Németország nem viseltethet bizalommal azzal a magyar kormányzattal szemben, amelyik a sokesztendős, vétkes kormányzás után kezdte felismerni a valódi erőviszonyokat, és megkísérelte, hogy bűneinknek legalább részleges jóvátételeként, legalább a további katasztrofális lépésektől visszatartsa az országot. Imrédy Béla tehát akkor, amikor a maga lázító és szélsőséges politikája érdekében agitált, és ennek során éles bírálatban részesítette a magyar kormányt, tudatában volt annak, hogy c fellépése felkelti az egyébként is tökéletes kémhálózattal rendelkező német kormány figyelmét az ő személye és politikája iránt. Erre számított és erre épített, és reményei nem is csalatkoztak meg. 1943 őszén, amikor a német katonai helyzet katasztrofálissá [kezdett] válni, amikor már Olaszország kiugrott a háborúból, a német kormány Budapestre küldte Ribbentrop külügyminiszter egy hírhedt bizalmi emberét, Veesenmayert, későbbi budapesti német követet. Ez az ember, akiről köztudomású volt, A Jugoszlávia és a Szovjetunió elleni hadbalépésről, valamint a hadiállapot beálltáról Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal újabban lásd Fülöp Mihály-Sipos Péter: i. m. (Budapest, 1998, Aula.) 228-244. p.