A Levéltári Szekció tanácskozása az MKE XIII. vándorgyűlésén, Kaposvár. 1981 - Magyar Könyvtárosok Egyesülete Levéltári Szekció füzetei 1. (Budapest, 1983)

II. Egyházi levéltárak - Rosdy Pál: A Magyarországi Római Katolikus Egyház szervezeti felépítéséről és levéltári intézményeiről

Az egyházmegyék élén álló főpásztorok (érsekek vagy püspökök) egyházjogilag teljhatalmúak, csak közvetlenül a pápának vannak alávetve. Tanácsadó testületük az ún. káptalanok (ezeket „székesegyházi káptalannak" is nevezik, mivel tagjaik a püspöki főtemplom, a székesegyház liturgiájában és értékeinek őrizetében viseltek fontos szerepet. Az érsekségek káptalanjait főkáptalannak vagy főszékesegyházi káptalannak, a püspökségekét pedig káptalannak vagy székesegyházi káptalannak nevezik). A káptalanok tagjai a kanonokok. A káptalan élén a nagyprépost áll, és eredeti beosztásuk szerint rangsor szerint következik az olvasó (lector) kanonok, éneklő (cantor) kanonok, őrkanonok (custos) és a mesterkanonokok (magister). Ezek az elnevezések a korai középkorban tényleges feladatok betöltését jelölték, ma nagyobbrészt csak címek. A kanonokok őrizték a székesegyházi könyvtárat, levéltárat, egyéb kincseket, vezették a liturgikus éneket, és tanítottak a káptalani iskolákban. Magyarországon a káptalanok all. század végén jöttek létre. Az egyházjog előírása szerint bizonyos egyházigazgatási döntések előtt a püspök köteles meghallgatni a káptalanok véleményét. Ilyen kérdésekben, valamint saját testületi ügyeikben (később nagybirtokaik ügyében is) konferenciáikon, a rendszeres időközönként tartott consistorium-okon tárgyaltak. E consistoriumokról jegyzőkönyvet vezettek. A káptalanok önálló levéltárakat hoztak létre. Ezek mai anyagának nagyobbik része a káptalani birtokok kezelése során létrejött iratokból, kisebb terjedelmű része pedig a káptalan belső, testületi ügyeiben keletkezett iratokból áll. Ez a levéltári anyag a káptalan magánlevéltára. Ezek a káptalani levéltárak ma is (általában) önálló levéltárakként léteznek. A káptalanok a középkor folyamán, de egészen 1874-ig hiteleshelyek is voltak, tehát „közjegyzői" feladatokat is ellátott; közhitelű iratokat állított ki, és őrzött meg. Folyamatos fungálásuk 1848-ban megszűnt. A hiteleshelyi működés során keletkezett iratokat külön kezelték, a káptalanok ún. országos levéltáraiban. A hiteleshelyi levéltárakat - minthogy valójában állami funkció betöltéséből eredtek - az 1950. évi 29. számú törvényerejű rendelet állami tulajdonba vette, és a területileg illetékes állami (megyei) levéltár őrizetébe adta. Azóta megtörtént a hiteleshelyi levéltáraknak eredeti őrzési helyükről való elszállítása is (kivéve a pannonhalmi konventet). Az egyházmegyék központi igazgatásában az érsek, illetve a püspök ún. segédpüspökei (címzetes püspökök) csak akkor játszanak szerepet, ha egyben érseki vagy püspöki helynökök is (vicarius generalis). A helynökök legtöbbször kanonokok voltak, a segédpüspökök pedig gyakran csak a bérmálásoknál és szenteléseknél segítették főpásztoraikat. A püspöki hivatal (cancellaria) vezetője az irodaigazgató (cancellar), aki az adminisztráció irányítója. Beosztottjai voltak a püspöki szertartók, titkárok, levéltárosok, akik