A Levéltári Szekció tanácskozása az MKE XIII. vándorgyűlésén, Kaposvár. 1981 - Magyar Könyvtárosok Egyesülete Levéltári Szekció füzetei 1. (Budapest, 1983)

I. A Levéltári forráskiadás - Benda Kálmán: A magyar forráskiadás története és jelenlegi helyzete

Bizonyos forráskritika is jelentkezett. Már Hevenesi figyelmeztetett rá, hogy vannak fontos és nem fontos iratok. Bél, Schwandtner és a többiek az általuk kiadott íróknál nemcsak az életrajzot közlik, hanem ellenőrizni próbálják értesüléseik pontosságát, és így a forrás megbízhatóságát. Pray lefekteti a magyar oklevélkritika alapjait. Katonánál már mindezek bizonyos fokig együttesen jelentkeznek. A századfordulón elérkezett az idő arra, hogy az új dokumentumok alapján, az addig korlátlan tekintélyű Bonfini és Istvánffy forrásként tisztelt történetírását bírálat alá vegyék. Azt mondhatjuk, ez a forráskritika a maga idejében a kor színvona/án állt. A közölt okirat előtt kivonatot, regesztát adnak, feloldják a dátumokat, kritikai jegyzetekkel kísérik az egyes megjegyzéseket, s ha szöveg áll rendelkezésükre, ezeket egybevetik egymással. A forráskritika megindult Magyarországon. Ugyanakkor ennek az iskolának a 19. század első felében nem volt folytatója. Engel vagy Fessier a maga idejében európai színvonalú magyar történeti szintézist hozott létre, utódaiknál azonban már megindult a hanyatlás. A kezdeményezők nem tudtak intézményt létrehozni, amely tovább vitte volna az általuk elindított irányzatot, nem jött létre magyar történeti forráskritikai iskola. Ennek volt a következménye, hogy a polgári korszak beköszöntésével a polgári irányzat történetírásunkban nem egyszer mesékben jelentkezett; a forráskritika mintha megszűnt volna. Jellemző, hogy Fessier és Engel után, Macaulay és Guizot idejében a magyar történetírást olyan nevek fémjelezték, mint Horvát István, akinek romantikus elméletei közismertek, vagy Fejér György, aki roppant szorgalmas volt, 42 kötetes Árpád-kori okmánytárában azonban teljesen megbízhatatlan okleveleket is közöl, nem törődik vele, hogy eredeti vagy másolat-e, még durva hamisításokat is bevesz, a dátumokat hibásan oldja fel, és sajtóhibák tömkelegét hagyja a szövegben. Azt mondhatjuk, ez az óriási kiadvány, mai napig legnagyobb forráskiadvány-sorozatunk, történeti kritikai szempontból használhatatlan. Egy nemzedékkel később pedig, amikor a német történelmet már egy Ranke fémjelzi, a magyar történetírás csúcspontján a történészkedő Majláth János gróf áll, akinek ötkötetes, csodabogárszámba menő magyar történetírását - sajnos - külföldön ma is kézikönyvként használják, továbbá Péchely József, aki viszont az irodalom oldaláról közelítette meg a történelmet. A szabadságharc leverése után új korszak kezdődik a magyar történetírásban és a forráskiadásban. Megélénkül a történeti kutatás, megélénkül az egész társadalomban a magyar múlt iránti érdeklődés. Az a nemzedék, amely 1848 után kiszorult a politikából, a múlt felé fordítja tekintetét, és a sivár, néha reménytelennek tűnő jelen és jövő helyett a múltban keres vigasztalást. A korszak két nagy történetírója, Szalay László és Horváth Mihály, akik a reformkorban kezdték működésüket, de ekkor, az emigrációban érnek történésszé. Horváth és Szalay magyar története az első