Buda expugnata 1686. Europa et Hungaria 1683-1718 - A török kiűzésének hazai levéltári forrásai (Budapest, 1987)

Szakály Ferenc: Történeti bevezető

jóval elmélyültebb vizsgálatokat igényelnek. A közölt levéltárismertetők pedig - legyenek is bármily vázlatosak — bárkit meggyőzhetnek arról, hogy az ilyetén vizsgálatokhoz bőven akad anyag helyhatósági levéltárainkban. Kitűnik belőlük, hogy számos vármegyei és városi levéltárunkban évről évre fennmaradtak a reparticiós kiadásokról készített elszámolások — sokhelyütt maguk a hadi tisztviselők által kiállított nyugták is —, s velük párhuzamban az adóalapösszeírások és adókönyvek is. E két forrásfajta szembesítésével akár településenként, akár megyénként, szerencsésebb esetben régiónként szilárd eredményekre juthatunk. Olyan eredményekre, amelyekből — analógiák révén — el lehet jutni az országos összképig is. Csak elszánás és munkaerő kell hozzá; igaz, ez utóbbiból van a legkevesebb. Annyi azonban meglehetősen bizonyosnak látszik, hogy a forspontozás termelőerőket bénító-pusztító hatásairól alkotott véleményünk aligha fog változni e mélyfúrások eredményeként. Az ismertetőkben található erre vonatkozó adattömeg azt mutatja, hogy a korabeli énekek nem ok nélkül panaszkodnak emiatt. Azok a Mosón vagy Zala megyei gazdák, akiket 1692-ben a frissen visszafoglalt Nagyváradhoz (!), vagy azok a Mosón megyeiek, akiket 1693-ban és 1697-ben Szolnokhoz, Szegedhez és Bajához rendeltek (Mosón, illetve Zala m. Közgy. jkv. és iratok), örülhettek, ha épp bőrrel megúszták a hosszú és éppen nem veszélytelen utat, vonóállataik és szekereik java része biztosan odaveszett az útban. Hiszen a gyulai törökök Temesvárra szállítására kirendelt 490 kecskeméti Ökörből és 110 szekérből is csak 370 ökör és 22 szekér érkezett vissza (Kecskemét v. lt. Városkönyv), pedig ez az előbbiekhez képest rövidke útnak számított. Gyakorta megesett, hogy a kirendelteket az amúgy is távoli célpontról még tovább küldték, mint a rajkai hajósokat, akik 1697-ben úgy hitték, hogy csak Budáig kell hadianyagot szállítaniuk, de végül Péterváradnál kötöttek ki (Mosón m. Közgy. iratok). Az egész forspontozás olyan szervezetlenül, annyi önkényeskedés közepette folyt, hogy csak rábólinthatunk Vörös János Fejér vármegyei szolgabíró szavaira, miszerint „egynémely őfelsége commissariusinak dupla akasztófa köllenék" (Fejér m. Közgy. iratok, 1698). Nem csoda, hogy a vármegyéknek a legtöbbször éppen a kommisszáriusokkal gyűlt meg a baja, s a heves összekülönbözésekben jobbára alulmaradtak. A nemesi universitások jelentősége a felszabadító háború megindulásával egyébként is erőst lecsökkent. Ennek jele, hogy a közgyűlések száma nagyon megfogyatkozott — Zemplén vármegye az 1680-as évekig általában évi 5-6, 1683 és 1690 között csak 1—2 generális kongregációt tartott, Sopron vármegye 1683 május 18-a és 1684. június 5-e között egyáltalán nem ülésezett -, s az is, hogy Pest-Pilis—Solt vármegye nem sietett visszatérni Pestre, közgyűléseit általában az újonnan felállított adminisztrációktól tisztes távolságban (pl. gyakran Kecskeméten vagy Nagykőrösön) tartotta.

48 Különösen nehéz helyzetben voltak azok a vármegyék, amelyek a török korban nem működtek, s amelyeket most igyekezett újjászervezni néhány, az újszerzeményi területre visszaszivárgott nemes. Bár a neoacquisticán „uralkodó" kamarai hivatalok jóindulatát elnyerendő nem egyszer éppen ezek tisztségviselői közül választottak maguknak alispánt vagy szolgabírákat, csak nagynehezen kaptak lábra, s működésük rendszerint csak a Rákóczi-szabadságharcot követő évtizedekben vált rendszeressé. Nehézkes újjászerveződésük folyamata úgyszintén jól nyomon követhető részben a vármegyei, részben a kamarai iratokban.

49 22