Buda expugnata 1686. Europa et Hungaria 1683-1718 - A török kiűzésének hazai levéltári forrásai (Budapest, 1987)

Szakály Ferenc: Történeti bevezető

ben. Sopron derék német polgárai ugyan már szeptember 3-án este díszkivilágítással, másnap pedig munkaszünettel, Te Deummal, toronyzenével és az elmaradhatatlan díszlakomával ünnepeltek,

35 a közgyűlési jegyzőkönyveikben azonban nincs jele annak, hogy példájukat — akárcsak egy ünnepi közgyűlés erejéig — a vármegyei nemesség is követte volna. Vas vármegye jegyzője 1683 végén rövid összefoglalást iktatott a protokollumba a Kara Musztafa átvonulásától a párkányi csatáig (1686. október 9.) terjedő eseményekről, utóbb azonban már e vármegye iratanyagában is csak az ide érkezett uralkodói mandátumokban olvashatunk a háború fejleményeiről. S a közölt levéltárismertetőkből úgy tűnik, hogy így — vagy még inkább így — volt ez más magisztrátusok házatáján is. Kőszeg 1688-ban, Sopron pedig 1692-ben örömünnepet rendelt el Belgrád, illetve Nagyvárad visszavételének hírére, s Miskolc jegyzőjének tollára is érezhetőleg szívből tolultak az öröm szavai, amikor Nagyvárad kapitulációját a városi protokollumba 1692. június 5-én bevezette, mégis úgy tapasztaljuk, hogy idehaza általában a szövetséges fegyverek legnagyobb diadalai is meglehetősen visszhangtalanok maradtak. Csalódottan fogja letenni tehát ezt a kötetet az, aki ettől a feltárástól érdekfeszítő szemtanú-beszámolókat, ostromnaplókat vagy más egyéb — az események fő vonulatáról is friss hírekkel szolgáló — visszaemlékezéseket remélt. Úgy tűnik, talán végképp bele kell nyugodnunk, hogy Budavár felmérhetetlenül hatalmas nemzetközi irodalmában

36 továbbra is egyedül Ottlyk György szűkszavú feljegyzései képviselik a magyarságot, s nemigen bővelkedik a magyar anyag a más hadieseményekre vonatkozó visszaemlékezésekben sem.

37 Meglehet persze, hogy ezen benyomásunk legott megváltoznék, ha ebben az ismertetőben nagy könyvtáraink és egyházi gyűjteményeink kéziratai is szerepelnének, hiszen köztudott, hogy elbeszélő forrásaink elsősorban ezekben keresendők. Egy-egy véletlenszerűen előbukkant, eleddig publikálatlan önéletrajz vagy kiskrónika valóban azt mutatja, hogy kézirattáraink e tekintetben sincsenek megfelelőképpen kiaknázva.

38 Csakhogy ezek sem annyira a a hadi eseményekről, hanem a magyar nép pusztulásáról és a ráhárított háborús terhekről szólnak. Mint ahogy hirtelen a korábbi évtizedekben olyannyira gazdag históriás költészet is elhallgat; sem a hatalmas idegen tömegekbe beletagolt magyar huszár- és hajdúezredek, sem pedig az elszigetelten álló török várakat blokadírozó helyi magyar katonaelemek tettei nem kínálkoztak szívet melengető vagy lelkesítő témául. Amint az a magyar szakirodalom eddigi jelzései alapján is előrelátható volt, a magyarországi levéltári anyag csakis a hadszíntérré vált országrészek pusztulásáról és újjánépesüléséről, illetve az itteni magyar és nem magyar jobbágy népesség terheiről szolgál primer — másunnan pótolhatatlan — forrásokkal. Azaz: belőle nem a háború, hanem annak kihatásai rekonstruálhatók. Bár a magyar történetírás eddig csak helytörténeti szinten foglalkozott ezzel, kétségkívül a pusztulás és az újjátelepülés folyamata és ritmusa ragadható meg könnyebben. A kormányszervi fondokban — értve itt persze elsősorban a magyar kamara Urbaria et conscrip18