Bariska István et al. (szerk.): Buda expugnata 1686. Europa et Hungaria 1684-1718. A török kiűzésének európai levéltári forrásai 2. (Budapest, 1986)
Osztrák Köztársaság
A kontribucióktól megkülönböztették az uralkodó koronabiftokából és az azokból az uradalmakból és földbirtokokból származó bevételeket, melyeken az uralkodó nemcsak uralkodói, hanem birtokosi jogokat is gyakorolt. Természetesen az uralkodó az innen befolyt összegekkel szabadon rendelkezhetett. Ezeket „camaralé”-knak nevezték. Lassacskán aztán már nemcsak az uralkodó saját birtokaiból származó jövedelmeket jelölték ezzel a kifejezéssel, hanem az eredetileg királyi, aztán uralkodói regálékból, pl. a bányabérból és a pénzverésből stb. származó bevételeket is. Különösen nagy jövedelmek származtak a bányászatból, az uralkodó pénzverési jogából és a sóeladásból. Fontosságuk már abból is kitűnik, hogy már igen korán külön nyilvántartást fektettek fel a pénzverésre és a bányaügyre vonatkozólag, míg aztán Mária Terézia idejében létrehoztak egy külön, pénzverés- és bányaügyi kamarát, amely azonban alá volt rendelve az általános udvari kamarának. Idővel az uralkodó saját birtokaiból, a bányászatból és a monopóliumokból (különösen a só- és a dohánymonopóliumból), az összes közvetett adóból, így a húsra, a sörre, a borra, s az égetett szeszre kivetett különböző adókból valamint a különféle (behozatali, kiviteli s tranzit) vámokból származó valamennyi bevétele a cameralehoz számítódott. Az uralkodó és hivatalnokai rendkívüli találékonyságról tettek tanúságot, ha új adók és vámok kiötléséről volt szó. Ennél a jövedelemforrásnál meghatározó volt, hogy az uralkodó a cameralek beszedésénél és felhasználásánál semmilyen rendi ellenőrzésnek nem volt alávetve. A camerale bevételeiből finanszírozták az úgynevezett civile-t, az uralkodó udvartartását és adminisztrációját. Az I. Ferdinánd-féle rendtartás szerint az udvari kamara másik fő feladata az volt, hogy tőle telhetőén mindent megtegyen annak érdekében, hogy az „ordinari”-bevételek, azaz a kamara-adókból származó bevételek növekedjenek. A törökellenes felszabadító háborúk időszakában az Udvari Kamarára hárult az az igen nehéz feladat, hogy az Udvari Haditanáccsal együtt előteremtse a hadviseléshez szükséges anyagi eszközöket. A háborúskodás főterhét a cseh-osztrák örökös tartományoknak kellett viselniük. A 17. század utolsó évtizedében több ízben is fennállt annak a veszélye, hogy a több fronton viselt háború — a Szentszék és a Német Birodalom rendjeinek komoly támogatása ellenére — teljesen tönkre juttatja Bécs hitelképességét. Az örökös tartományok teljesítőképessége — nyugat-európai államokhoz viszonyítva — igen szerény volt, s még ezeken a tartományokon belül is rendkívül nagy volt a szóródás. Mária Terézia idejéig nem létezett valamifajta valóban megbízható kimutatás a bevételekről és a kiadásokról, költségvetés pedig végképp nem volt. Valamennyi szabályos pénztárkezelésre vonatkozó kezdeményezés és a számlalezárások beküldésére felhívó figyelmeztetés szürke elmélet maradt csupán, s nem járt használható eredménnyel. A Habsburg örökös tartományoknak az I. Lipót uralkodása alatt, 1683-ban kitört nagy török háború előtti, igen rossz pénzügyi helyzetét még súlyosbította a császár által sokáig 874
