Buda expugnata 1686. Europa et Hungaria 1683-1718 - A török kiűzésének európai levéltári forrásai I. (Budapest, 1986)

Lengyel Népköztársaság

menteni, de Moldva és Kameniec továbbra is a törökök kezén maradt. 1686-ban III. János újabb, döntőnek szánt kísérletet tett Duna-medencebeli pozíciójának megszilárdítására. A hadjárat célja a tatárok legyőzése és a Portától való elszakítása volt. A távolabbi tervek között szerepelt Kameniec visszaszerzése és a korábbi moldvai-magyarországi elgondolások valóraváltása. Arra is számított, hogy a győztes hadjárat megszilárdítja Oroszországgal szembeni pozícióját, és lehetővé teszi a Grzymultowski-féle béke revízióját. A köznemesség támogatásával, és a szükséges anyagi háttér biztosításának köszönhetően a király 90 ágyúval rendelkező, 30 000 főt számláló sereg élén indult Moldvába. Várakozásai ellenére ez a hadjárat is kudarcba fulladt. A törökök nem vállalták a III. János által áhított nyílt ütközetet. A királyt a helyi uralkodóosztály sem támogatta, jóllehet ez előfeltétele lett volna a hadjárat kedvező kimenetelének. A balsikerhez a katasztrofális szárazság is hozzájárult, valamint a hadszíntér nem kielégítő felmérése. Az 1686-os hadjárat a törökellenes háború egészét tekintve csak másodlagos volt, de így is — rákényszerítve a törököket a több frontos küzdelemre — meggyengítette a szultán magyarországi erőit, s lehetővé tette, hogy a császári sereg bevegye Buda várát és előrenyomuljon a Balkán félsziget irányába. A háború későbbi szakaszában Lengyelországnak és a Szent Liga többi tagjának kapcsolatai a lengyelek számára előnytelenül alakultak. Ennek okait a politikai szférában kell keresni. A lengyel király célkitűzései elfogadhatatlanok voltak I. Lipót számára. A császár szembeszegült III. János törekvéseivel, mivel a megvalósulásuk jelentős Duna-menti területek lengyel érdekszférába kerülését eredményezte volna. I. Lipót a lengyel királynak csak azokat a törekvéseit támogatta, amelyek gyengítették a magyarországi és a balkáni török erőket. A törökellenes harcok sikertelensége erősítette a lengyelek hajlandóságát a Szent Ligából való kilépésre és a törökökkel kötendő különbekére. Erre törekedett a nemesség az 1686 évi hadjárat után, s amikor III. János 1691-es hadjárata szintén eredménytelenül végződött, a király is hajlott a törökökkel való megegyezésre. Ugyanezt a tendenciát erősítették III. János és a Habsburgok növekvő ellentétei. A kelet-közép-európai hegemónia kérdése miatt már amúgyis feszültté vált kétoldali kapcsolatok tovább romlottak a híres „berlini sérelem" nyomán (Ludwika Karolina Radziwiltowna hercegnő újabb házasságában, amely a lengyel király fő sérelme volt, a bécsi udvar is jelentős szerepet játszott). Az ellentétek legfőbb oka az volt, hogy a Habsburgok aktívan támogatták a király lengyelországi ellenzékét, gyakran eredményesen megbénítva III. János kül-és belpolitikai kezdeményezéseit. A konfliktusok kapóra jöttek a Szent Liga felbomlasztására törekvő francia diplomáciának. III. János is a baráti viszony felélesztésére törekedett Versaillesjal, mivel francia segítség nélkül elképzelhetetlen volt a szakítás a Szent Ligával. III. János röviddel a bécsi győzelem után kísérletet tett az előzetesen megszakított francia kapcsolatok helyreállítására. Ebben rövid ideig segítségére_volt a pápai diplomácia, mivel XI. Ince pápa Franciaországot is be akarta vonni a törökellenes koalícióba. A pápa azonban hamarosan felhagyott a két udvar közötti közvetítéssel, megsejtve XIV. Lajos terveit. 427