Budapesti közéleti névmutató 1945-1950 I. - Budapesti Főváros Levéltára Kiadványai. Levéltári dokumentáció 4. (Budapest, 1980)

Bevezető / Sarlós István

8 volt a tennivalójuk. A haza becsülete úgy kívánta, hogy katonákat küldjünk a szovjet hadsereg oldalán a fasizmus elleni háborúba. Az emberek sokak által fel nem ismert érdeke volt, hogy rend legyen a településeinken: el kellett takarítani a romokat. A kihűlt gépeket munkába kellett állítani, hogy legyen munka, s hogy az értéket teremtő munka az új élet forrása legyen. Élelmiszert kellett eljuttatni minden ember asztalára. Gyógy­szert kellett adni a betegeknek, s otthont minden gyereknek. A visszaemlékezésben gyakran szerepel az a szó, hogy kellett! Igen, az élet kikövetelte a magáét és amit követelt, azt az élni akaró embernek meg kellett tennie és meg is tette. A gyorsaság és a hatékonyság volt a jellemző. A közéletbe bekapcsolódók a cselekvési lehetőséget keresték, és ha tettekre került a sor, nem hivatkoztak másirányú képzett­ségükre, szóval nem kerestek kibúvót a munka alól. Aki a korabeli feljegyzéseket olvassa, sokszor nem érti, hogyan tudtak egy-egy össze­jövetelen annyira homlokegyenest ellenkező témájú kérdésekkel foglalkozni. Mert a nem­zeti bizottságok összejövetelein - ne feledjük, mindez több mint harminc esztendő előtt történt - nem írásban jó előre kiküldött jelentések, hanem a helyszínen elhangzó javas­latok alapján vitatkoztak és döntöttek. Sokszor ugyanabban a kérdésben három vagy négy elképzelést mérlegeltek és állást foglaltak, mert a körülmények nem engedték meg, hogy valamit „levegyenek" a napirendről. A társadalom gondjainak megismerése, a jövőbe vetett hit, a tenniakarás arra kény­szerítette a nemzeti bizottságok tagjait, hogy ők maguk is átalakuljanak, fejlődjenek, tanuljanak. Higgadtságra, mérlegelőkészségre volt szükség az egyes döntések meghoza­talánál. Gondoljunk csak arra, hogy a háború előtti és alatti években a közéletből ki­szorított embereknek kellett dönteniök arról, hogy az ún. igazoló bizottságok állásfog­lalásait is figyelembe véve, kinek engedélyezzék, hogy tovább dolgozzék az állami hiva­talokban és kinek kössenek útilaput a talpa alá, vagy éppen kit állítsanak bíróság elé. A régi köztisztviselők között sok volt a tiszta ember, aki maga is szívesen állt a nép szol­gálatába és voltak olyanok is, akiknél az ellenforradalmi múltjuk miatt csak az elbocsá­tás lehetett a döntés. De igen sok esetben mérlegre tették az embert hibáival és az erényei­vel, és ezzel együtt vizsgálták azt, hogy az illető szakértelme s tudása milyen szerepet játszhat a végső döntésnél. Az esetek többségében a nemzeti bizottságok jól döntöttek, és ezzel lehetővé tették, hogy létrejöjjön a demokratikus közigazgatás, a későbbi szo­cialista államhivatalok elődje. Gondot fordítottak a termelésre is: ha kellett, kötelezték a tulajdonost arra, hogy indítsa el a munkát és ha kellett utasították az illetékes állami szerveket arra, hogy a ter­melés beindításához a szükséges segítséget adják meg. A pártok tagjai és „alapszerveze­tei" jelen voltak a munkahelyeken, s ők voltak a forrásai azoknak az információknak, amelyek eligazították a nemzeti bizottságokat a szükséges döntéseknél. Mindez viták­kal, súrlódásokkal járt együtt - de eredményre vezetett: megindult a termelés és kiala­kult, egyre inkább érvényesült a dolgozók beleszólási joga. Első hároméves tervünk helyi vonatkozásainak kidolgozásában is szerepe volt a nem­zeti bizottságoknak. Itt került sor az egyes pártok elképzeléseinek egyeztetésére és ütköz-

Next

/
Thumbnails
Contents