Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Róma
Az 1909-es terv reális javaslat volt a főváros ellentmondásos építészeti helyzetének megoldására. Az ingatlanok három típusba sorolása azonban elégedetlenné tette a telektulajdonosokat, akiknek az volt a szándékuk, hogy jobban kihasználják a földterületet, és a lehető legtöbb, illetve legjobban jövedelmező épületet emeljék rá. Megfelelő jogi alap hiányában aligha volt lehetséges az urbanisztikai fejlődés ütemét befolyásolni. A tulajdonosok és a városi közigazgatás közötti alku révén nyertek végleges formát az épületek, ennélfogva a kifogásolt „villácskák” hamarosan átalakultak másfajta építménynyé, á palazzinvá, amely igen elterjedtté vált egészen napjainkig. A palazzina 19 méter magas, felette az attikum, körülötte igen csekély zöldterület. Fellendült a köz- és az ipari építkezés, és nemzetközi érdeklődésre tarthat számot például a Via Nazionalén épült Teatro Eliseo, a Corsón emelt Bocconi Áruházak, a Montecitorio-palota befejezése, a vágóhíd a Testaccio kerületben. A nemzeti egység ötvenedik évfordulójára rendezett ünnepségek alkalmából épült az Espansione Internazionale (1911). Ekkor fejeződött be a Villa Borghese és az új Parioli kerület között húzódó Valle Giulia zóna, s a Vignola pápai villa melletti terület rendezése, ahova állandó kiállításokat és építészeti pavilonokat terveztek. A város fejlődése az 1911-es kiállítás után Az 1911-es kiállítás után kezdődött a Mazzini kerület felépítése, ahol az időleges kiállítás is helyet kapott. E zóna folytatásaként emelkedtek az új Trionfale és a déllé Vittorie kerületek házai a Monte Mario tövében. A kiállítás alkalmából avatták fel az állatkertet és két igen jelentős útvonalat: a Passeggiata Archeologicát a Caracalla termái közelében és a Muro Tortót a Villa Borghese lábainál. Sanjust terveinek nyilvánosságra hozatala után a városi közigazgatás vezetése ismét annak a földbirtokos arisztokráciának a kezébe került, amelynek hatalmát a terv korlátozni kívánta. Ennek következtében 1914-ben eltörölték az építési telkekre kivetett adókat, és megszüntették a város ellenőrzési jogát az épülettípusok felett. Az a válság, amely az első világháborút követte, sokban különbözött a század első éveiben lezajlott válságtól. Az építői tevékenység nem torpant meg, sőt nagy számban kezdődtek el új építkezések, de a válság gátolta a tervszerű és szerves urbanizáció fejlődését. Egyre több épületet emeltek a polgári lakosság számára. Tökéletesedtek a modern főváros igényeit is kielégítő igazgatási formák, elhanyagolták viszont a tömegépítkezéssel kapcsolatos komplex intézkedések végrehajtását. E tekintetben visszaesés következett be a század eleji állapothoz képest, s az alsó néprétegek helyzete tarthatatlanná vált. Csupán 1922-ben, a fasizmus kezdetén foganatosítottak részintézkedéseket a súlyos szociális helyzet javítására. Sajátos, hogy Rómában soha nem alakult ki európai nagyvárosi értelemben vett proletariátus, tekintettel arra, hogy ipar sem létezett. A perifériákon saját kezűleg emelt ideiglenes építmények teljesen nélkülözték a csatorna- és vízhálózatot. Az új rezsim ún. városszépítő programot fogadott el, tervbe véve sok antik lakóépület lebontását. 1926-ban megkezdődött a bontás a Capitolium dombjai körül, a Piazza Venezia közelében, hogy megnyissák a mostani Via dei Fori Imperialit és a Via del Teatro Marcellót. Eltűntek a föld színéről a Via Marforlo és a Foro Traiano, valamint a Piazza Montanara ősi házai. Amikor 1931-ben elfogadták az általános rendezési tervet, ezen a területen alig maradt régi épület. Az egyik említett fő artéria megépítéséhez 4547 ingatlant bontottak le, továbbá eltüntették a Via Alessandrina és a Via Bonella vonalát. A történelmi városközpont további átalakítási munkái a következők voltak: az augustusi zóna szanálása, a Piazza Navona rendezése, a Tor Sanguigna düledező épületeinek lebontása, a Corso Rinascimento szanálása, levágva a S. Giacomo degli Spagnoli sarkot. Abból a célból, hogy a vatikáni bazilikát könnyebben és kényelmesebben lehessen megközelíteni, lebontották az ún. tüske falut, kis házak és paloták teljes együttesét, amelyek két párhuzamos utca mentén álltak, a Via di Borgo Vecchión és a Via Traspontinán, s a Szent Péter-térig húzódtak. A 30-as évek körül megkezdett munkálatokat a háború kitörése szakította félbe, az 1950-es Szent Évre azonban befejeződtek. Az 1931-es terv előirányozta az 1909 után épült negyedek befejezését, a lakóterület északkeleti irányba történő kiterjesztését a Piazza Bologna, a Corso Trieste és az Afrika negyed felé, amelyek ezt követően épültek ki. Nagy szükség volt megoldást találni a kevésbé tehetős rétegek élet- és lakásviszonyainak javítására, amelyek egyre szaporodtak a faluról felköltözőkkel és azokkal, akiknek szanálták lakónegyedét. így jöttek létre az Örök Város reprezentatív központjától bizonyos távolságra az első ún. borgaták, amelyek valójában félig falusi jellegű települések (pl. a S. Basilio földszintes házaival és közös tisztálkodó helyiségeivel). 1935 és 1940 között több hasonló település épült, melyeket már önálló mellékhelyiségekkel, kis részüket pedig megfelelő infrastruktúrával látták el (pl. a Quarticciolo a Prenestinán és a Primavalle kerületben, az Aurelia mentén). A kormányzat folytatta a világkiállítás beépítését. Ennélfogva az EUR-ban nagy építkezések kezdődtek Piacentini Marcello vezetésével, aki ekkorra már az egyetemi város terveit is elkészítette és egyeztette. Az EUR-negyedben kellett volna az állandó kiállításnak helyet kapnia. A második világháború kitörése azonban megszakította a munkálatokat. A háború befejezése után kezdtek ismét az 1960-ig tartó építkezéshez. A római olimpia alkalmából új lakónegyedeket építettek, közöttük számos sportlétesítményt, pl. a Palazzo dello Sportot (tervezőjük M. Piacentini és P. L. Nervi). RÓMA 277
