Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Párizs
vitatásra Prost terve, amelyet a háború közepén, 1941-ben hagytak jóvá. A terv minden községhez egy odatartozó zóna urbanizálását írta elő. öt autóútnak kellett volna kiindulnia a külső kőrútból, a marsaitok kőrútjából, és ezeket délen és északon két vasút kötötte volna össze. Csak a nyugati autóút építését kezdték el a háború előtt a Saint-Cloud-i park alatt fúrt alagúttal. A háború kitörésekor, 1939-ben, a fővárost a második császárság, illetve annak folytatása, a századvégi konzervatív köztársaság alatt kialakult városkép jellemezte. Az életkörülmények és a közlekedés feltételei romlottak. A demográfiai hullám tovább súlyosbította a helyzetet. A „furcsa háború” következményeként a német csapatok megszállták a várost, és a megszállt területen német katonai közigazgatást vezettek be párizsi központtal. A Pétain-kormány Vichyben alakult meg. Kár a város épületeit nem érte a megszállás alatt. 1944. augusztus 25-én Párizst felkelés szabadította fel és tette megint Franciaország fővárosává. A háború befejezése után gyorsan felbomlott a régi párizsi és külvárosi közigazgatási rendszer. A párizsi körzetet közigazgatási egységként az 1941-es törvény teremtette meg (határai: Szajna, Seine-et-Oise, Seine-et- Marne megyék, valamint Oise megye öt kerülete). A háború és az azt követő évek azonban nem tették lehetővé a reform adta lehetőségek kihasználását. A háború utáni gazdasági fellendülés és a demográfiai előretörés kiélezte az urbanizációs problémákat a párizsi körzetben. Lakossága 1945-től 1965-ig hatmillióról nyolcmillióra növekedett, s ennek megfelelően gyarapodott a települések száma is. Több mint egymillió új lakás épült. Az 1964-es regionális reform feldarabolta a három régi megyét (a Szajna, a Seine-et-Oise és a Seine-et-Marne megyék) és hét új kerületre bontotta. Párizs körzetével együtt megyei város lett és 1975-ben nyerte el az autonómiát. í955-ben a Comité national d’urbanisme (Országos Urbanizációs Bizottság) tárgyalta Párizs környéke rendezésének és szervezésének tervezetét. Ez az 1960-ban elfogadott terv harminc évre tervezte a feladatokat az úgynevezett városgazdasági zónára vonatkozóan. Négy új városnak kellett felépülnie a négy égtáj irányában. 1961-ben alakították meg a District de la Région Parisienne-t (Párizs környéke államigazgatási egysége), amelynek elsőrendű feladata a vidék területrendezésének és ellátásának tanulmányozása. 1965-ben elkészítették Párizs környéke urbanizációs és területrendezési vázlatát, amely 2000-ig terjedő fejlődéssel számolt (hatmillióval, tehát 15% -kai emelkedő lakosság; a már meglevő 1200 km2-en túl további 1000 km2). A terv nyugat-kelet irányú tengelyre koncentrál. Nyolc új városnak kell felszívnia az előre jelzett demográfiai növekedés kétharmadát, vagyis négymillió lakost, a maradék kétmillió pedig a jelenlegi külvárosokat növelné. *3» A tömegközlekedés kérdését részben megoldja és perspektívában továbbfejleszti a Réseau Express Régiónál (R. E. R. Regionális expressz hálózat.) Tervezik a főváros felosztását zónákra. A perifériákra helyeznék az ipari és kézműipari negyedeket (az Északi, az Austerlitzi és a Montparnasse-i pályaudvarokon túlra). A jobb part középpontjában az üzleti élet, a közigazgatási centrum az He de la Citén kívül, a IV. kerület egy részében, valamint a bal parton helyezkedne el. A Quartier Latin megnagyobbítva egyetemi zónává fejlődne. A hivatalos és magánszervezetek arra törekednek, hogy elérjék az „urbanisme sauvage” - vad városrendezés - szabályozását. A helyi gyűlések, a parlament, sőt még néhány kormányintézkedés is régóta foglalkozik ezzel a kérdéssel. A Commission du Vieux Paris (Régi Párizs Bizottsága) 1898-ban alakult meg. A történelmi műemlékek védelméről szóló törvényt 1913-ban emelték törvényerőre, a védelmi övezetről szólót a háború közepén, 1942-ben, a tájvédelemről szóló törvény 1930-ban született. A Malraux-féle törvény 1962-ben bevezette a védett övezet fogalmát, amely megmentette a Marais-t és a VII. kerület egy részét. Néhány év óta megváltozott az ingatlanügynökök taktikája is. Gyakran lépnek be olyan társaságokba, amelyeknek vegyes gazdálkodása lehetővé teszi a hatóságok bevonását vállalkozásaikba. A Régi Párizs Bizottságának tiltakozása ellenére számos műemlék lebontásra került, így Párizs képe is változik. Az újjáépített villanegyedek már nemcsak a főváros nyugati részére korlátozódnak, hanem kiterjednek a központ történelmi negyedeire és a perifériák néhány közkedvelt zónájára is, részben megőrizve, részben módosítva e patinás területek arculatát. Az urbanizáció során egyre nagyobb szerephez jut a környezetvédelem és a fél évszázada elhanyagolt zöldövezetek létesítése. Ezen problémák megoldását megkönnyítheti a főváros lakossága számának erőteljes csökkenése. IRODALOM BARROUX, M.: Le département de la Seine et la Vilié de Paris. Notions générales et bibliographiques pour en étudier l’histoire [A Szajna megye és Párizs város. Általános és bibliográfiai feljegyzések Párizs történetének tanulmányozásához]. Párizs, Dumoulin, 1910, im-8°, XI. 444 p. Újra kiadásra került a Nouvelle histoire de Paris új története c. gyűjteményben. LA VED AN, P.: Nouvelle histoire de Paris. L’urbanisme [Párizs új története. Városépítés], Párizs, Hachette, 1975, in-40, 632 p. E mű részletes bibliográfiát is tartalmaz. Fleury, M.-Erlande-Brandenburg, A.-Babelon, J. P.: Paris monumental [Párizs műemléki város]. Párizs, Flammarion, 1974, in-40, VI-409 p. Fényképes dokumentáció. EURÓPAI FŐVÁROSOK
