Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Budapest
lését követve gyorsan kialakult az elővárosi övezet. Nagyszabású nagyipar-telepítés bontakozott ki, amelyet a nagyváros közelségén kívül az is indokolt, hogy az előírásokban nem érvényesültek a súlyos fővárosi adóterhek. A pesti oldalon, a fővárostól északra és délre elterülő elővárosi gyárvidékek közül külön is meg kell említeni a Csepelsziget északi csúcsán épült, elsősorban hadianyag gyártására berendezkedő Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Rt.-ot. Az első világháború előestéjére Budapesten és közvetlen környékén Magyarország legnagyobb gyáripari agglomerációja alakult ki. 1910-ben Budapest mai területén 289 száznál több munkást foglalkoztató nagyüzem működött - közülük tizenhétben a munkások száma meghaladta az ezret. Mindebben részben okként, részben okozatként szerepet játszik az a körülmény, hogy Budapest ebben a korszakban is megmaradt az ország legnagyobb munkaerőpiacának, amelyet főleg a nagybirtokoknak a társadalmigazdasági emelkedésben erősen korlátozott népessége táplált. A lakosság lélekszáma az 1869. évi 270000-ről 1913-ban 930 ooo-re nőtt, ezzel Budapest Európa nyolcadik legnépesebb nagyvárosává vált. Az elővárosi övezetbe feltóduló bevándorlókkal népessége már túllépte az egymilliót. Két generációra elosztva mintegy másfél millió ember vált városlakóvá, e folyamatnak összes, az életmódot - s ezen át a társadalmi tudatot és politikai magatartást is - döntően befolyásoló kísérő jelenségeivel. Ez a - csaknem teljes egészében falusi környezetből feláramló - hatalmas tömeg Budapesten a városra jellemző ipari munka szervezetében bérmunkássá, önellátó élelmiszer-termelőből egyoldalúan élelmiszer-fogyasztóvá és -vásárlóvá, végül pedig bérlakóvá vált. Ugyanakkor megindult a jelentős hányadában nem magyar nemzetiségű bevándorló népesség gyors, egy-két generáción belüli magyarosodása is. Mindez újabb társadalmi konfliktusok lehetőségeit hozta magával. A gazdasági fejlődéssel és a népességszám fejlődésével szoros - bár nem minden vonatkozásban kielégítő - összhangban alakult a továbbra is a Közmunkatanács által koordinált, sőt részben közvetlenül irányított városépítés is. A házak száma 1870 és 1910 között 9351-ről a kétszeresére, 18 035-re, de a szintek száma a négyszeresére emelkedett; a három és több emeletes épületek aránya 2,1%-ról 18,07%-ra nőtt. Egész városnegyedek tűntek el nyomtalanul, még utcahálózatukat is eltörölte a várostervezés. A régi Belvárosból például szintén a századfordulón költözött át a lebontásra ítélt régi városházából a városigazgatás a városháza céljaira megvásárolt Invalidus-kaszárnyába. Bérpaloták és a polgári állam reprezentatív középületei épültek fel ekkor. A város külső, beépítésre csak most kerülő részein pedig - a közművesített terület maximális kihasználása érdekében már eleve szűkre szabott mellékutcákon - a szegény emberek otthonai: a bérkaszárnyák. A város belső forgalmának segítésére 1876 és 1912 között három közúti Duna-híd is megépült. 1912-re a város 1889 óta már fokozatosan villamosított közúti közlekedési hálózata (ideértve az elővárosi övezetbe kivezető vonalakat is) elérte a 153 km vágányhosszúságot, forgalma pedig az évi 157 millió utast. 1896-ban a kontinensen elsőként megépült egy földalatti vasútvonal is. A ló vontatta omnibuszok 1912-re már csak 13 millió utast szállítottak és az első világháború idején már megjelent Budapest utcáin az autóbusz is. Jelentősen fejlődtek a községi tulajdonba átvett közművek is: a várost 1910-ben már 601 kilométernyi gázfővezeték hálózta be, és az évi gázfogyasztás elérte a 62 millió m3-t. A villanyáram-szolgáltatás kábelhálózatának hossza 1910-ben 505 km volt, és a városi vízművek állandó bővítésével 1910-ben már 265 km hosszú csőhálózaton át 73 millió m3 víz folyt a város vízcsapjaiból. Elvezetéséről a századfordulóra modernül kiépített és fokozatosan fejlesztett csatornahálózat gondoskodott. Mindennek nyomán erőteljesen javult a város közegészségügyi ellátottsága is. Fejlesztették a Rókus Kórházat; Hauszmann Alajos tervei szerint megépült 1887-ben a Szt. István Kórház, 1884-ben Budán a Szt. Erzsébet (ma János) Kórház; Kauser József tervei szerint 1895-ben a Szt. László Járványkórház. Ennek lehetett eredménye, hogy az ezer főre számított halálozási arányszám az 1874-1875. évi 38,9-ről 1911-1912-re 16,1-re csökkent. Megjegyzendő azonban, hogy a gazdag, jómódú kerületek és a proletariátus lakta városnegyedek közötti éles különbség továbbra is fennmaradt. Az első világháború kitörésekor Budapest alapjában véve már modern nagyváros volt. Ennek ellenére, a lakosság számának növekedésével a lakásépítés és a közművesítés üteme nem tudott lépést tartani: egész Európában Budapesten volt a legtöbb túlzsúfolt kislakás. A nyomorúságos lakásviszonyok elsősorban a proletariátust sújtották. Jellemző, hogy az egy szobára jutó lakók száma 1880 és 1910 között még a belterületen is 2,91-ről csak 2,54-re csökkent, a külterületeken pedig jelentősen növekedett : 2,63-ról 3,31-re. A proletariátus egy része itt - elsősorban Angyalföldön, Kőbányán és a budai oldalon a csak lassan városiasodó, visszamaradottságában azonban a régi bortermelő kisváros hangulatát is sokáig megőrző Óbudán - pincelakásokban és tömegszállásokon zsúfolódott, másik része pedig túl a városhatáron, a nagy gyárak árnyékában építette fel szegényes, de rendkívül gyorsan növekvő telepeit. Az első közülük, a város északi peremén alapított Újpest még az 1830-as években kezdett kialakulni. 1870-ben kezdték a pesti oldal déli peremén - gyakorlatilag a semmiből, minden szervezett települési előzmény nélkül - Erzsébetfalva, Kispest, Pestlőrinc betelepítését. Csakhamar újabb telepek keletkeztek a városhatár keleti részén a - hagyományos gazdasági és társadalmi BUDAPEST «3
