Fabó Beáta: Budapest katolikus templomépítészete a két világháború között (Budapest, 2021)
A plébániák rendezése a háború után (1918-1923)
A PLÉBÁNIÁK RENDEZÉSE A HÁBORÚ UTÁN (1918-1923) Samassáné Désy Annie Hauser 1930.91. p. A katolikus egyházi autonómia 1848-tól követhető nyomon. Már ekkor felvetődött az országos, egyházmegyei, esperes kerületi és egyházközségi szintű szervezet létrehozása a hívek egyházi életbe történő belekapcsolása érdekében. 1890-ben az autonómiai mozgalom újra felélénkült. A püspökök saját egyházmegyéikben megindították az egyházközségek szervezését. A győri püspök 1906-ban egyházközségi szabályzatmintát adott ki. 1918-tól a katolikus autonómia alulról történő kiépítésének jegyében az egyház plébániai önkormányzatot szervezett, melyet egyházközségnek neveztek. A püspöki kar által készített egyházközségi szabályzatot a kultuszminiszter 1920-ban hagyta jóvá. Eszerint az egyházközség a püspöki joghatóság intézkedése folytán alakult szervezet, és nem a hívek szabad egyesülete. Az egyházat a püspökök kormányozzák a kánonjog szabályai szerint, amely nem ismeri a népfönség elvét, a hívek testületének joghatóságát. Az egyházközség lényegében ma is ugyanezt jelenti: az egyházmegye meghatározott területén élő hívők helyi közössége. A püspök fönnhatósága alatt működő szerv, tevékenységét a püspöktől nyert felhatalmazás alapján folytatja. Az egyház alapsejtje, legtöbbször azonos a plébániával. A plébánia értelmezésében azonban alapvető különbség van a mai és a két világháború közötti felfogásban. Az 1917-ben megjelent Kánonjogi Kódex (C1C 1917. 216. p.) szerint a plébánia az egyházmegyéhez tartozó területi egység. A mai értelmezésben viszont a plébánia meghatározott módon (például területi határokkal is) körülírt, megalapított és vezetett közösség. Gergely 2004; Hauser 1930; Budapest kultúrája. A keresztény Budapest lelki élete. In: Halász 1939.47-73. p; Katolikus Lexikon, 'Egyházközség' szócikk. Az egyházközségek megalakulása a háború után „A budapesti katolikus egyházközségek hazánk történetének egyik leggyászosabb korszakában keletkeztek. Úgy jelentek mega magyar főváros vihartól felkorbácsolt vizein, mint apró mentő csónakok [...] A rombolásnak ama véres hónapjaiban meglátszott inkább mint valaha, hogy micsoda Budapest az ország életében: a nemzet szíve, ahonnan vagy éltető piros vér, s ezzel fegyelem, rend, béke, nyugalom árad, vagy fertőzött, mérgezett nedv s azzal rombolás, felfordulás, békétlenség terjed mindenhova” - így emlékezett vissza az egyházközségek megalakulására Mészáros János (1873-1947) budapesti érseki helynök.12 A háború vége felé, 1917-ben, az úrinők kongregációjának lelkigyakorlatán Bangha Béla jezsuita pap a hitélet fellendítése érdekében a hívek lelki gondozásának decentralizálását, illetve kisegítő kápolnák létesítését javasolta. Az alakuló bizottság fővédnökének Csernoch János érseket, egyházi elnökének Mészáros János királyi udvari és várplébánost, világi elnökének pedig Samassa Adolfné „úrinőt”, a belügyi államtitkár feleségét választották. A bizottság 1918 májusában Kisegítő Kápolna Egyesületté alakult, amelynek célja az volt, hogy a kevés templommal rendelkező helyeken, elsősorban a fővárosban, római katolikus kisegítő kápolnákat létesítsenek. Az első ilyen kisegítő kápolna a hatalmas tabáni plébánia területén fekvő, a századforduló után beépülő Lágymányoson, a Verpeléti (ma Karinthy Frigyes) úton alakult. Az egyes kisegítő kápolnák ügyeinek intézésére helyi bizottságokat, majd 1929-ig huszonegy kápolnaépítő szervezetet alakítottak, amelyek közül később négy egyházközséggé és egyben plébániává, hét pedig egyházközséggé és egyben helyi lelkészséggé alakult. A főváros addigi szabadelvű, liberális vezetése kevesebb hangsúlyt fektetett a kegyúri feladatok ellátására. A főegyházmegye sem fordított kellő gondot a fővárosra. A munkások és a polgári réteg egy része is eltávolodott a vallástól. A Budán élők többségét adó közép- és kispolgárság többségében a katolikus egyházhoz tartozott, nem véletlen, hogy a századforduló táján itt indultak meg a keresztény társadalmi és politikai szervezkedések. A katolikus valláserkölcsi mozgalmakat a budai Vár plébánosa, Kanter Károly irányította, aki a Rákócziánumot (Érseki Katolikus Gimnázium és Konviktus) fenntartó testület egyházi elnökeként világi elnökül Wolff Károlyt választotta. Az 1918 őszén bekövetkező történelmi események még jobban megerősítették az egyházon belüli változások, reformok szükségességét. Az 1918-as őszirózsás forradalom, a királyság mint legfőbb kegyúri intézmény megszűnése, a földreformok, az anyagi alapot jelentő egyházi birtokok elvesztése következtében az egyház egyre inkább veszélyben érezte a jövőjét. Meg kellett oldania saját maga fenntartását, és ebben aktív szerepet szánt a híveknek. Meggyőződése szerint azért következett be a kommunizmus, mert a hívek nem voltak kellően megszervezve. „Mivel bajainknak legfőbb okát szervezetlenségünkben kellett megismernünk, azért a helyzet jobbrafordulását csak attól remélhettük, ha sikerül a katolikusokat erős szervezetbe tömörítenünk." Az egyház abban látta a megoldást, hogy a hívek a plébánián belül helyi közösségeket hozzanak létre. A szervezést nem felülről lefelé, hanem a hívők bevonásával, a helyi szervezetekből kiindulva gondolta megvalósítani először Budapesten, aztán vidéken is. A munkába belekapcsolódó Mészáros János az 1918. október végi forradalom után a reformelképzelések irányítójává és főszervezőjévé vált. Az I. világháború alatt udvari és várplébánosként, majd pápai prelátusként tevékenykedett. A Tanácsköztársaság idején budapesti érseki helytartóként teljhatalmat kapott, mivel a hercegprímás nem tudott a fővárossal érintkezni. 1919-től több mint húsz éven át, 1940-ig töltötte be a fővárosi helynölci pozíciót, így meghatározó szerepet játszott a két világháború közötti fővárosi egyházi életben, a helyi kezdeményezések az ő véleményezése alapján kerültek az érsek (egyházi hatóság), majd ezután a főváros elé. Mészáros az egyházközségek megalakításáról szóló egyházi tervezetét 1918 novemberében készítette el. A javaslatai alapján az érsek elrendelte, hogy hitközségi szervezeteket (egyházközségeket) kell kialakítani, amelyekhez a híveknek saját elhatározásból kell csatlakozniuk, aki nem teszi, azt külön kell összeírni. 12 Hauser 1930. 16. p. 14
