Csepely-Knorr Luca: Budapest közparképítészetének története a kiegyezéstől a első világháborúig (Budapest, 2016)
Budapest dualizmus kori közparképítészetének értékelése
A formai és térszerkezeti egyszerűsödés mellett a mind több és több funkció parkokba telepítése is a korszak jellemző folyamata, hiszen azok a társadalmi élet színtereiként is egyre jelentősebbekké váltak. Míg korábban a magánparkok a tulajdonos és családja igényeit voltak hivatva kielégíteni, az esztétikai elvekben eleinte ezeket követő közparkokban a társadalom különféle rétegeinek egyaránt megfelelő szórakozási lehetőségeket kellett biztosítani. Olyan közparkra volt szükség, „amely kulturális, ceremoniális, és tömegszórakoztató igényeket egyszerre képes kielégíteni”.385 Egy 1910-ben a Kertészeti Lapokban megjelent tanulmány átfogó képet ad a parkokkal szembeni lakossági elvárásokról. A cikk szerzője, Brunner Jenő angliai és németországi példákra hivatkozva hiányolta a parkokból a szervezett sportolásra használható és funkcionálisan sportágak szerint elválasztott tereket, valamint a szabad használat lehetőségét: „... reméljük, hogy megfogjuk élni azt az időt, amikor a mi parkjaink is ily valódi népparkok lesznek, nem pedig amolyan parádés díszkertek.’’3*6 A parkokban a szervezett sportolás lehetőségének megteremtését szorgalmazó, Angliából elindult mozgalom célkitűzései a 20. század elejére általánosan elfogadottá váltak, ekkor már a közvélemény is tényként kezelte a közparkoknak a városlakók egészsége megőrzésében játszott szerepét. Emellett a szociálpolitikai szempontok is megjelentek. A gyakorlati megvalósítás és a specializált sportterületek létrehozása a közparkokban valódi mozgalommá ugyanakkor inkább a két világháború közötti időszakban vált. Az 1910-es évektől kezdődően a parkok és zöldfelületek létesítését akár már a régi városrészek bontásának árán is lehetségesnek tartották.387 Az oktatási célkitűzések is egyre nagyobb teret kaptak a közparktervezésben, a növények nevének a parkokban történő kitáblázása ennek egyik jele.388 Itt említhető az a komplex oktatási program is, amely Hein János Pálmakertjében jelent meg. Az esztétikai és funkcionális változásokon kívül érdemes figyelmet szentelni a közparkok növényalkalmazásán és a megidézett tájakon keresztül vizsgálható változásoknak is. Cordula Loidl-Reisch a bécsi közparkok változását elemző tanulmányában hangsúlyozza, hogy a bécsi Türkenschanzpark (1888, 1910) és a berlini Viktoriapark ( 1889) koncepcióját összehasonlítva jelentős módosulások figyelhetők meg. A Gellérthegy parkosításának koncepciója ezekhez a példákhoz teljes mértékben illeszkedik. Mind a három park egy-egy ideális tájat mutat be: az idilli középhegységi tájat - a Viktoriaparkban és a Gellért-szobor környezetében -, illetve az alpesi kirándulások vágyott helyszínét a Türkenschanzparkban. Ezek a tájképek azonban már nem hasonlíthatók azokhoz, amelyek a tájképi kertek kialakulásakor megtestesítették Árkádiát. Az idilli táj ebben az időszakban már nem az alföld, a folyópart vagy a rétek világa, mint például Pückler-Muskau írásaiban, hanem sokkal inkább az Alpok hegyvidéke.389 Erika Schmidt a romantika festészetének hegy-tematikájával hozta összefüggésbe a hegyvidéki tájak közparkokban való megidézését.390 A magyar művészetben - ahogy arra Keserű Katalin felhívta a figyelmet - a hegyek és a várromok a 19. század közepén a „nemzeti művészet reprezentánsaivá" váltak.391 Aligha véletlen, hogy akkor tervezik a Gellérthegyre „festői hatású rom” építését, amikor ez a képi elem a művészetben oly nagy jelentőséggel bír.392 Különleges a Citadella szerepe is: a Bastille-nak is nevezett, gyűlölt épület köveiből szabadságszobor, nemzeti dicsőséget hirdető panteon építését tervezték, végül egy jelképesen lerombolt erődként maradt meg a hegy tetején, ami Keserű szerint a vár szimbolikus jelentésének továbbélésére utal.393 A Gellérthegy-koncepciók legtöbbjében az átalakított, megszépített természet a nemzeti büszkeséget hirdető emlékművel kapcsolódik össze. A végül jóval kisebb léptékben megvalósult emlékmű és környezete sok elemet magában hordoz ebből az eszmeiségből: közvetíti a nemzeti gondolatot. Ezt erősíti Ilsemann nagyon finom kertészeti koncepciója, amelyben s magyar hegyvidéki flóra, a hazai hegyi táj jellegzetes elemeinek megidézése a szobor és környezete, az emlékmű és a táj koncepcionális és esztétikai egységét valósítja meg. A Türkenschanzpark, a Viktoriapark, a Gellérthegy és a Népliget koncepciója még egy közös jellegzetességet hordozott, ez pedig a hazai növényzet alkalmazásának elsődlegessége. Ahogyan azt - az amúgy németországi születésű - Ilsemann öntudatos hazafiként közparktervezési elvei között megfogalmazta: „Az alapeszme, a mely engem a nyilvános sétányok és ligetek tervezésénél vezérel, a következő: (...) az ültetvények a sajátosság jegyét viseljék magukon, és nemzetünk gondolkozása, érzése és költészete jusson kifejezésre.”39'' A jellegzetesen nemzeti keresése a korszak magyar képzőművészetében és építészetében is megjelenő törekvés, gondoljunk akár a történeti festészet alkotásaira vagy a szecesszió építészetére.395 A hazai táj, a jellegzetesen magyarnak vélt tájképek megidézése a kertteoretika szempontjából is jelentős gondolat volt. A Németországból kiinduló 20. század eleji kertelméleti reformtörekvések egyik legfontosabb célkitűzése az egzotikus növények helyett a növényföldrajzi és ökológiai szempontból is a hely jellegéhez illeszkedő növényzet alkalmazása. Ennek egyértelmű jeleként a közparktervezői elképzelésekben megjelent a honos növények alkalmazásának igénye. A 19. század végén és a századfordulón a budapesti közparkok kertművészete sokrétű fejlődésen ment keresztül, ezért értékelését - mind tervezéselméleti, mind esztétikai szempontból - megfelelően árnyalni kell. A korszak kertépítészetét korábbi szerzők hajlamosak voltak beskatulyázni, és az általuk megvetett szőnyegágyakkal együtt elítélni. Ormos Imre, a 20. század meghatározó hazai tervezője például úgy vélte, „a kertészek gyakorlata, amely a kertben nem látott mást, mint a növénykülönlegességek elhelyezésére kínálkozó alkalmat, a kertművészetet mélypontjára jutatta.’’396 Ez a könyv azt törekedett bemutatni, hogy a dualizmus korában tervezett budapesti közparkok, parkosított terek az aktuális társadalmi igényekre és a korszak Európa-szerte vitatott legfrissebb elméleti kérdéseire válaszoló elemeket is felmutattak. Mind a mai napig érvényes tervezéselméleti alapok születtek ekkor, ráadásul ezek a parkok magukon viselték a művészetben is megjelenő új irányzatok hatását, noha ezek - mint például a nemzeti jelleg keresése - nem feltétlenül voltak nyilvánvalók használóik számára. Mindazonáltal bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a korabeli kerttervezés lépést tartott az építészettel és a művészet többi ágával, és félreértésen alapul az a korábbi megállapítás, hogy egy megelőző korszak elveihez maradt volna hű.397 A közparktervezés a 20. század első évtizedeire megtalálta sajátos hangját, elvált a magánkertek tervezésének világától. Előremozdult a 20. század meghatározó elvének irányába, miszerint nem a formai megoldás a fontos, hanem a funkcionális. A közkert megjelenésének és elrendezésének a tervezési programban meghatározott funkciót kell szolgálnia. Budapestnek századfordulós fejlődése mai szemmel káprázatosnak, városépítészetének teljesítménye felülmúlhatatlannak tetszik. Mégis igazat kell adnunk egy korabeli szerzőnek, aki Ilsemann Keresztély budapesti főkertész munkásságát méltató írásában ma is érvényes, a jövőnek is szolgáló kiegészítést tett: „A nyilvános parkok és egyéb ültetvények által nyeri Budapest még csak igazán világváros jellegét.”39* 145
