Garami Erika et al.: Budapest–Bergen-Belsen–Svájc. A Kasztner-vonat fővárosi utasai (Budapest, 2020)

Annie Szamosi: Utazásom a múltba

világosodni az ügy. Kiderült, hogy Julia nagyszüleit (nagyapja ismert tanár és költő, a Székesfehérvári zsidó hitközség elöljárója volt) és anyját Auschwitzba vitték, ahol a nagyszülőket és kis mostohatestvérét, édesanyja gyermekét meggyilkolták. Julia minderről semmit sem tudott. Az anyja életben maradt, a háború után Angliába menekült. Férjhez ment egy keresztény férfihoz, és több gyermekük született, akiknek egy szót sem mondott erről a szörnyű múltról.

Amikor a székesfehérvári levéltárban böngésztem a barátnőm nagyapjának iratai között, bejött egy magyar történész, sajnos a nevére nem emlékszem, aki a magyar zsidók megsemmisítésének történetét alig egy fél óra alatt, tömören és feledhetetlenül elmondta. Soha ezt a történetet így nem hallottam, és könnyes arccal hallgattam.

Aznap este visszajöttünk Pestre, ahol több, falra pingált horogkeresztet láttunk. Kísérteties volt.

Mikor visszaérkeztem a szállodámba, egy üzenet várt izraeli és éppen Pesten tartózkodó rokonomtól, hogy látogassam meg egy belvárosi szállodában.

Beléptem a szálloda halijába, és egy férfit pillantottam meg, aki a sarokban ült. Hozzám lépett, és megkérdezte, hogy hívták az anyámat. Amikor megmondtam neki, bemutatkozott, kinyújtotta a kezét, és azt mondta: „Én temettem a nagyapádat.” Megkérdeztem, hol temették el a nagyapámat, mire azt válaszolta: „Svájcban, Montreux-ben. Sokáig gyalogolt a hóban Bergen-Belsentől a vonatig, beteg ember volt, nem bírta.” Aznap a barátnőm családjának a múltját, az ő nagyapjának a történetét kutattam, és most hirtelen szembesültem az enyémmel. Hogy lehetséges, hogy nem tudtam semmit a nagyapámról?

Tudtam, hogy a nagyszüleim a Kasztner-vonaton voltak. Tudtam, hogy nagybátyám beperelte a svájci kormányt, mert megtagadta a kórházi ágyat beteg nagyapámtól, miután megérkezett Bergen-Belsenből. Emlékeztem, hogy kislányként Izraelben olvastam néhány cikket vagy levelet a helyi magyar újságban egy Kasztner nevű férfiról. De a történet ekkor, ennek a magyarországi találkozásnak a nyomán kezdett úgy mutatkozni, mint egy kérdés, amelyre válaszolni kell.

Mikor visszaérkeztem Torontóba, beadtam az értekezésem tervezett témáját. Elfogadták, és ezt követően sok éven keresztül folytattam kutatást Budapesten, Izraelben és máshol. Rengeteg emberrel készítettem interjút, természetesen a szüleimmel is. Többek között megtudtam, hogy annak ellenére, hogy manapság mindenki a menekülés útjaként tekint a Kasztner-vonatra, 1944-ben ez egyáltalán nem volt egyértelmű. A nagyszüleim „megmenekültek” (a bergen-belseni hat hónapos nélkülözés, hideg és éhezés végül nagyapám idő előtti halálához vezetett). Szüleim, akiknek lehetőségük lett volna arra, hogy felszálljanak a vonatra, elutasították a menekülésnek ezt az útját. Úgy hitték, ez csak egy német trükk. És ki tudja, talán ha a háború hosszabb ideig tart, és egyes németek nem törekedtek volna arra, hogy jó bizonyítványt kapjanak a háború utánra, talán igazuk is lett volna.

Megtudtam azt is, hogy ugyan a Kasztner-vonat a „prominensek” vonataként ismert, ez se volt igaz. Nagyon sok egyszerű ember, nagyon sok gyerek, nagyon sok nem is magyar került fel a vonatra. Hadd meséljek el egy rövid történetet, amely a családhoz kapcsolódik. Kutatásaim során két kis krakkói árva gyermek történetével találkoztam, akiket nagynénjük mentett meg. Több hónapig rejtegette őket egy lengyelországi erdőben, végül Magyarországra menekültek. Amikor nagynénjük rájött, mennyire veszélyes kezd lenni a magyarországi zsidók helyzete, valahonnét hallott a vonatról, és mivel mást nem tudott tenni, a két kis árvát felrakta a vonatra. Az egyikük, Yitzhak Weinberg szavaival folytatom a történetet, aki elmesélte, mi történt, miután megérkeztek Bergen-Belsenbe.

„A táborban a férfiakat, a nőket és a gyerekeket különválasztották, és végül a bátyám és én egyedül maradtunk a tábor közepén. Sötétedés előtt láttuk, hogy egy lány jön felénk, és idegen nyelven szólt hozzánk. Magyarul beszélt, de mi csak lengyelül tudtunk. Melegen megölelt, és a karjában vitt minket a barakkba.” Ezt a lányt Noémi Mayernak hívták, aki az én édesanyám legjobb barátnője volt (soha nem felejtem el anyám arcát, amikor elmondtam neki, hogy rábukkantam erre a történetre). A szép húszéves lány úgy vigyázott a két kisgyerekre, mintha az anyjuk lett volna. A gyerekek hosszú idő óta először alhattak három egymást követő éjsza-12