Garami Erika et al.: Budapest–Bergen-Belsen–Svájc. A Kasztner-vonat fővárosi utasai (Budapest, 2020)
Előszó
Annie Szamosi UTAZÁSOM A MÚLTBA •' V, i. IHssi tet« Értekezésemet a holokauszt egyik fontos szereplőjéről, Kasztner Rezsőről írtam a kanadai York Egyetemen. A témával azért kezdtem foglalkozni, mert a családom története összefonódott a vonatéval. Mint ahogy ez a legtöbb kutatás esetében lenni szokott, az én érdeklődésem gyökerei is sok évre nyúlnak vissza. 1999-ben másodszor látogattam „vissza” abba az országba, amelyet 1956-ban elhagytam. Budapesten születtem. Édesapám fizikusként, édesanyám művészként a város asszimilált zsidó értelmiségéhez tartozott. Bár teljesen világiak voltak, eredetileg mindketten ortodox háttérrel rendelkeztek. A háború előtt találkoztak egy cionista ifjúsági táborban. Túlélték a háborút, és úgy döntöttek, hogy Budapesten maradnak. Azonban 1956-ban, a kommunizmus valódi arcától és az újból felbukkanó antiszemitizmustól - amelyet a rendszer csak pár évig tudott álcázni - elkeseredve, odahagyták virágzó karrierjüket, és a család velem és bátyámmal együtt átlépte az osztrák határt. Izraelben és Olaszországban töltött évek után 1965-ben telepedtünk le Kanadában. Később, felnőttként több országban éltem, dolgoztam, eleinte mint színész, azután színházi, majd filmrendező, forgatókönyvíró és egyetemi tanár. Végül Torontóban telepedtem le, és családot alapítottam. Visszatérve 1999-re, második budapesti látogatásomra, annak ellenére, hogy a magyar zsidó szokásokat és kultúrát - mind az asszimilált, mind a vallásos változatot - viszonylag jól ismertem, szinte semmit nem tudtam a közelmúltról. Valamennyire ismertem a magyar zsidóság megsemmisítésének történetét - felszínesen, ahogy a legtöbb ember tud a holokausztról -, de a részletekről nem volt fogalmam. Bár túlélők gyermeke vagyok, olyan családban nőttem fel, amely hátra hagyta a múltat, és inkább a jelenre és a jövőre összpontosított. Gyermekként a rokonok beszélgetéseiből és a vacsoraasztal melletti emlékezésekből semmit sem tudtam meg a szüleim háború alatt szerzett tapasztalatairól. Úgy vélem, bizonyos mértékig ez szándékos volt. Meg akarták védeni a bátyámat és engem egy olyan tudástól, amely teljesen megmagyarázhatatlan és potenciálisan rémisztő lehetett volna egy fiatal gyermek számára. Ahogy felnőttünk, ez az ok elvesztette relevanciáját, de szüléink valószínűleg feltételezték, hogy már van általános elképzelésünk az események soráról. Talán túl sok idő telt már el ahhoz, hogy a témát fel lehessen hozni, és esetleg az is közrejátszott, hogy semennyi idő nem lett volna elég ahhoz, hogy elmondják a teljes történetet, ezért értelmetlennek tűnhetett egyáltalán belekezdeni. Igaz, hogy egy alkalommal, amikora bátyám és én a húszas éveinkben jártunk, és együtt nyaraltunk a szüleimmel, egy este - zavarba ejtő módon - elmondták, mi történt velük a háború alatt. Az egyszeri elmondás azonban nem volt elég, mert valódi történelmi ismeretek hiányában az akkor hallott történet csak véletlenszerű, egymástól elkülönített események sorozatának tűnt, és hamarosan el is felejtettem azokat. Mindez egy nap leforgása alatt megváltozott, amikor 1999-ben egy torontói barátnőmnek segítettem a saját magyarországi holokauszt-története felkutatásában. Úgy kezdődött, hogy Julia, szomszédom és jó barátnőm, megkért, hogy elhunyt édesanyja kamaszlányként írt naplóját fordítsam le magyarról angolra. Annyit tudott róla, hogy egy már rég kikeresztelkedett, eredetileg székesfehérvári családból származott. Julia nem tartotta magát zsidónak, és nem is akart többet tudni a család zsidó múltjáról. A napló alapján úgy tűnt, hogy ha Magyarországra mennénk, és sikerülne interjút készíteni az anyja még élő barátaival, és azután a székesfehérvári levéltárban folytatnánk a kutatást, valószínűleg sok érdekes dolgot deríthetnénk ki a családról. így is lett. Megérkeztünk Magyarországra, és pár interjú elkészítése után már kezdett 10
