Lukács Anikó: Nemzeti divat Pesten a 19. században - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 6. (Budapest, 2017)
2. Nemzeti divat a reformkori pesti magyar nyelvű sajtóban - 2.8. Divat vagy antidivat?
A Honderű ezt természetesnek is találta: egy már idézett, 1846-ban megjelent cikk azzal érvelt, hogy a magyar öltözet díszöltözet, csak valódi ünnepekre való, ha minden „hétköznapi” bálnak kötelező kellékévé válik, veszít ünnepélyességéből, értékéből, vagyis a szélesebb körű elterjedés presztízsének csökkenéséhez vezet.296 A reformkorban a nemzeti öltözék tehát nem vált mindennapossá, inkább egy igény megtestesítője maradt: a kor politikai vitáihoz kapcsolódva a nemzeti egységet, a magyar nemzet létjogosultságát, életképességét volt hivatva kifejezni a nemzet tagjai és a külső szemlélők számára egyaránt. Az öltözködés szintjén ez azt jelentette: szembe kell fordulni a külföldről származó mintákkal, fel kell hagyni azok másolásával, meg kell tagadni magát a divatot, helyette azt kell felhasználni, ami itthon található, formakincsből és anyagból egyaránt. A divat tagadása pedig új divatot hívott életre, amely azonban nem maradhatott érintetlen a világdivat hatásától sem: a reformkori magyar nemzeti divat két öltözködési rendszer, a nyugati és a magyar találkozásából született meg. Olyan öltözék megteremtése és elterjesztése volt a cél, amely lehetővé teszi egy csoport, a magyar nemzet elkülönülését a többi nemzettől, de anélkül, hogy ez együtt járna a nyugat-európai értékek megtagadásával. A nemzeti divatmozgalomban különböző szándékok fonódtak össze elválaszthatatlanul: az érdekegyesítés útján történő nemzetegyesítésre, a nem magyar elemek asszimilációjára, valamint a nemzet függetlenedésére irányuló, politikai természetű vágy éppúgy kifejezhető volt a nemzeti öltözéken keresztül, mint ahogyan a nemzeti múltra való emlékezés, a hagyománytudat. Szorosan idekapcsolódik a nemzeti ipar kérdése is, hiszen a kortársak ennek meglétét a függetlenedés egyik alapfeltételének tekintették. A Védegylet igényt teremtett a honi árukra, és nem szabad megfeledkezni a kevésbé fennkölt érdekekről sem: a magyar ruha és a magyaros kiegészítők legnevesebb előállítói úgy juthattak újabb megrendelőkhöz és bevételhez, hogy egyúttal hazafiúi kötelességüknek is eleget tehettek. A nemzeti öltözék két lehetséges forrása, a paraszti viselet beemelése, valamint a régmúlt korok öltözködésének felelevenítése közül a reformkorban csupán ez utóbbihoz nyúltak. Bár a kortársak elismerték a „nép” öltözékének ősi, hagyományt őrző jellegét, szépségét, fel sem merült a gondolat, hogy arisztokraták bújjanak paraszti ruhadarabokba állandó, hétköznapi öltözetként. Igaz, a paraszti kultúrák regionalitása, a paraszti viselet a korban megjelent népismertetésekben is bemutatott táji tagoltsága nem is segítette volna elő a nemzeti egység megvalósulását, amint az sem, hogy a népéletet, ezen belül az öltözködést a korszakban 296 Honderű, 1846. február 10. 15. p. 96
