Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)
III. Jog és társadalom
A gyengébbik nem fegyvere? Összességében véve az a benyomásunk, hogy a vizsgált időszakban a házasság felbontásának bővülő jogi lehetősége a világháború kitöréséig nem hozta magával a házas viszályba bonyolódó budapesti (és általában a magyarországi) nők helyzetének számottevő javulását. A válókeresetek beadását illető viszonylagos női passzivitás változatlanul a feleségek alárendelt pozíciójáról, illetőleg a bírói védelem gyenge hatásfokáról árulkodik. A válás magyarországi jogi kultúrája, nevezetesen a konszenzusos válópereskedés dominanciája kétségtelenül megkönnyítette az elválást, és kontinentális összehasonlításban is megemelte a nemzeti válási rátát, ugyanakkor lefegyverezte a válóperekben eljáró bírákat, és általában véve nem sok reményt és lehetőséget hagyott a gyengébbik nem számára, hogy igényeit, érdekeit peres úton érvényesítse. Kétségtelen, hogy a legnagyobb horderejű jogi változás, a házas együttélést illető kényszerek gyengülése, a különvált feleségek helyzetét is kedvezően érintette, amennyiben a 19. század derekától egyre kevésbé fenyegette őket közvetlen egyházi vagy hatósági beavatkozás veszélye. A felek szétválása és összeköltözése, a különélés szabályozása mindinkább magánüggyé vált, olyannyira, hogy a 19. század vége felé az ily módon, tettleg elvált feleségek számottevő része, akiket a bíróság a házasság megromlásában vétlennek talált, már válóper indítása nélkül is igényt formálhatott eltartásására. Ezzel lényegében a házas együttélés kötelező jellege relativizálódott: az elhagyott, elkergetett, megcsalt, bántalmazott nőket nemcsak nem kényszeríthették többé a férjeikhez való visszatérésre, de elismerték tartási követeléseik jogosságát is. Ugyanakkor a változás éppenséggel mérsékelte a házassági kötelék felbontásának előnyeit, a jogintézmény népszerűségét, hiszen ugyanők hosszadalmas és költséges válóperes procedúra nélkül is megszabadulhattak férjeiktől. Többen, akik mégis válókeresetet adtak be, bizonyára a szűkmarkú, megbízhatatlan vagy tékozló hitves kezében lévő vagyon (hozomány) megmentését remélték, ám ez a kör a feleségek viszonylag szűk, középosztálybeli csoportjára korlátozódott. Számosán a közös gyermek elhelyezésének és nevelésének jogáért szánhattak harcba az apákkal szemben, de ezt eleve nem sokan kockáztatták meg - a pereskedők többsége, mint tudjuk, gyermektelen volt -, részben talán azért is, mert a bíróságok reakcióját könnyen ki lehetett számítani: a gyermekeket, hacsak valamelyik fél nem hágta át súlyosan a házas viselkedés korabeli normáit, koruk és nemük szerint osztották meg. Esetleges volt tehát, hogy ez a metódus éppen kedvez vagy sem a pereskedő feleségeknek. A válópereskedés potenciális haszna, amit az intézmény növekvő mértékű igénybevétele jelez, véleményünk szerint a 19. század második felében még nem 350
