Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)

II. Állam és házassági jog

sulásával sem csökkentek olyan mértékben (illetve csak átmenetileg), mint azt várhatnánk (11. diagram). Az 1872-1873-ban és 1890-ben, tehát kedvező pillanatban indított perek közel kétharmada, illetve háromnegyede után kellett leróni kisebb összeget, legfeljebb 100 koronát (pontosabban: a későbbi koronaértéknek megfelelő forintot). Ugyanez az arány 1881 és 1896 után, vagyis kedvezőtlenre forduló jogi környezetben, csupán egyharmad körül mozgott. A furcsa az, hogy a századelőn ez az összefüggés már nem érvényesül, hiszen a „konjunkturális” időszakban, 1910-ben indított processzusok között arányaiban megint kevesebben (31%) tudták olcsón megúszni a bíróságra járást, ezzel szemben a nagyobb összeget, legalább 200 koronát kiadók aránya (47%) megközelítette a legszerencsétlenebb időszakban válóperbe kezdők, s az ezért hasonlóképpen drágán megfizetők hányadát (51%).415 Ennek alapján úgy tűnhet, hogy a válópereskedés költségei és a válási hajlandóság között annak idején nem állt fenn szoros összefüggés.

De akkor mégis hogyan tudták fedezni a századfordulótól nagyobb számban és arányban válókeresetet beadó szegényebb házasok a viszonylag jelentős kiadásokat? A válaszadáshoz először alaposabban meg kell vizsgálni, pontosan mit ítélt meg a Budapesti Királyi Törvényszék perköltség címén, aztán számba venni a peres feleket ténylegesen terhelő kiadásokat, illetve a fizetés alóli mentesülés lehetőségét. Először is: a válóperes verdiktekben perköltségként érintett összegek valójában csak az összkiadások egy részét tették ki. A bíróság ilyen címen az ügyvédi munkadíjakat, illetve a közreműködő egyéb peres szereplők (házasságvédő, kirendelt ügygondnok, törvényszéki szakértő) díjaira vonatkozó fizetési kötelezettséget állapította meg.416 A válóperekben ugyan nem állt fenn ügyvédi kényszer, s így nagyon gyakran előfordult, hogy az alperes nem védekezett, vagy nem bízott meg jogi képviselőt, megtakarítva ezzel az ügyvédi kiadásokat, a felperes azonban nem kerülhette el, hogy ügyvédet fogadjon. A prókátor munkadíját nem feltétlenül ő, hanem az fedezte, akit a bíróság pervesztesnek ítélt (1895 után ez a vétkessé nyilvánított házastárs volt). A bírói megállapítást a felek - jogi képviselőikkel egyetértve - úgy küszöbölhették ki, hogy nem kérték a perköltségek megítélését, s ilyenkor a bíróság „megszüntette” azokat, ami leginkább 1895

415 A perköltségekkel kapcsolatos vizsgálat mintavétellel történt: az egyes irattári évfolyamokból (1872-1873, 1881, 1890, 1896, 1900, 1910) az első, legalább 50 válópert néztük meg ilyen szempontból. Az esetszámok, amikor a bíróság rendelkezett a perköltségekről (illetve a 100 korona alatti, valamint a 200 korona feletti perköltségek aránya) a következő: 1872-1873: 35 (60, ill. 17%); 1881: 37 (38, ill. 16%); 1890: 31 (74, ill. 19%); 1896: 47 (30, ill. 51%); 1900:41 (51, ill. 27%); 1910: 45 (31, ill. 47%).

416 MAGYARY Géza: A magyar polgári peres eljárás alaptanai. Budapest, 1898. 127-138. p.

247