Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)
II. Állam és házassági jog
meggátlandó, szólt az előzetes lelkészi békéltetés szükségességéről; a házastársát „gonoszul” elhagyó fél a házassági kötelék felbontását megelőzően, nyilvánosan, három különböző alkalommal megidézendő volt; engesztelhetetlen gyűlöletre hivatkozó válókereset nyomán a bíróságnak a feleket átmenetileg el kellett választani, az elválasztást szükség esetén ismételni, s a még mindig civakodó házasokat minden eszközzel jobb belátásra bírni.312 Ezen túlmenően azonban a jogszabály nem nyújtott támpontokat azt illetően, hogy mi a teendő, ezért a válóperes eljárás leginkább a felvetődő kérdések bírói megoldása, vagy külön rendeleti szabályozás útján formálódott. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a házassági pátens nem tisztázta a bíróságok tulajdonképpeni szerepét, aminek következtében a válóperek koreográfiája érdekes átalakuláson ment keresztül. A katolikus ágytól-asztaltól való elválasztások a pátens szerint nem igényeltek különösebb bírói beavatkozást, mivel e tárgyban a házastársaknak maguknak kellett egyetértésre jutni (a törvényhozók eleinte elzárkóztak a kontradiktorikus eljárástól). Az akatolikus házassági bontópereknél, ha a felek „engesztelhetetlen gyűlöletre” hivatkoztak, a férjnek és a feleségnek megint csak közösen kellett fellépni, de itt - kivételt majd csak a zsidó válóperek fognak képezni - szó sem lehetett megegyezésről, hiszen a kötelék felbontása forgott kockán. A törvényhozók úgy gondolták, hogy az egymást ádázul gyűlölő, kölcsönösen válni óhajtó felek kibékítésére a bíróság majd minden eszközt latba vet, s csak akkor mondja ki a válást, ha a gyűlölet valóban engesztelhetetlennek bizonyul. A másik fontos válóok, a „gonosz elhagyás” eleinte még kevesebb teendőt adott a bíróságoknak, hiszen mindössze az eltűnt alperes háromszori megidézése lett volna a feladat. Perrendszerű bizonyítási eljárásra a pátens alapján csupán a házasság érvénytelenítése, illetve házasságtörés vagy élet elleni cselekmények kapcsán volt szükség. A gyakorlatban ehhez képes sokkal határozottabb bírói aktivitás, a nyomozó szerep megerősödése figyelhető meg, összhangban a meggondolatlan válások megfékezésére irányuló kormányzati igyekezettel. A végelválás túlságosan is vonzó opció volt a boldogtalan házasok számára, eképpen olyanok is szép számmal próbálkoztak a törvényszékeken, akik a jogalkotó megítélése szerint még nem juthattak el a kétségbeesés megkívánt végső határáig. A válóperes praxis során minduntalan nyugtalanító kérdések vetődtek fel. Mit tegyen a bíró akkor, ha a felek csak színlelik a gyűlölködést, s titokban összejátszanak, hogy megszabaduljanak egymástól? Mitévő legyen, ha egyikük azért távozik el, és nem reagál a kibocsájtott idézésekre, hogy a másik közben felbontathassa a köteléket? Ahogy a 312 Vö. SZTEHLO, 1890: 269-271. p. 178
