Szakolczai Attila: Gyilkosság különös kegyetlenséggel. A Tóth Ilona és társai per komplex vizsgálata - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 3. (Budapest, 2016)

3. Gyilkosság különös kegyetlenséggel (Tóth Ilona és társai tragédiája) - 3.8. A fővádlottak vallomásai

konkrét részletet ezúttal is elhibázta: Gyöngyösi nem dohányzott.”1617 Mivel az injekciózás nem sikerült, folytatta az altatást, hogy még alkalmatlanabb módon, túlaltatással öljön. Első vallomása szerint-az altatás közben, de ez nincs benne a szövegben - kiment a szobából, és a folyosón Veszprémi Istvánnal találkozott, aki lehívta a konyhába, mert nyers tejet akartak adni a betegeknek vacsorára. (Erről már volt szó azzal kapcsolatban, hogy az írók mikor voltak a Domonkosban.)

Kollár az összes vallomás, sőt Molnár 1992-es interjúja szerint is mindent olyan némán tűrt, mintha ott sem lett volna.1618 Tóth Ilona első vallomásában annak sincs nyoma, hogy akár csak suttogva védekezett volna. Erre Gyenes kétszer is megkísérelt magyarázatot kapni, de amikor először feltette kérdését, éppen lejárt a kazetta, így Molnár válaszából mindössze a tagadás, az ismét nem koherens tagadás maradt meg:

„Kérdés: Tudod, megmondom, hogy mi az érdekes. Ahhoz képest, hogy jól összeverték a hivatalos verzió szerint Kollárt, ahhoz képest egy hang nélkül tűrte. Tehát semmi! Nem hallottad, hogy ordított például?

Válasz: Nem. Nem, nem. Határozottan... és mindenütt így szerepel, meg szerepelhet...”

Amennyi a válaszból fennmaradt, az nemcsak azért érdekes, mert Molnár megerősítette, hogy az áldozat némán tűrt, hanem azért is, mert nem saját ötvenhatos emlékeire hivatkozott, hanem az eljárásra, amelynek iratait állítása szerint sose olvasta. (Ezt még idejében észrevette, és igyekezett korrigálni magát a feltételes modalitással.) Eszerint nem arra próbált emlékezni, amit átélt, aminek 1956-ban szem- vagy fültanúja volt, hanem arra, ami az eljárásban manifesztálódott. Talán nem azért adott interjút, hogy hozzájáruljon az 1956-ban és 1957-ben történtek feltárásához, hanem mert nem tudott kitérni előle. A szituáció hasonló lehetett az 1956-1957-es büntetőeljáráséhoz: mindkét esetben az forgott kockán, kiderül-e, mi történt. A tárgyaláson nyilván bízott abban, hogy kiderül az igazság, és szabadul; de félt attól, hogy kiderül a meg nem történt bűncselekmény bizonyításában játszott szerepe. 1992-re csak ez a félelem maradt meg. A történtek feltárása nem állt érdekében. „El van simítva. Vagy majdnem el van felejtve. És akkor hadd nyugodjanak békében úgy, ahogy van, rendben van, ott van.”1619 Az interjú végén, amikor Gyenes még egy kísérletet tett a rejtélyek megoldására, visszatért Kollár némaságára:

1617 BFL,XXV.4.a. 164/1957. Tóth Ilona..., 462. d. Gyöngyösi Miklós tárgy, jkv., 1957. február 20. 29.

1618 OHA, 492. Molnár József..., 1992, 63, 68. Utóbbi helyről a következő idézet.

1619 OHA, 492. Molnár József..., 1992, 150.

410